koncert

Jazzkoncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A nagy elődök - 8. rész

2019. október 09.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– ZONGORISTÁK VIII.  (Az útkeresők)

 

1)  CECIL TAYLOR Bemsha Swing (1956)

A hatvanas években teljesedett ki, elsősorban a legradikálisabb fiatal afrikai-amerikai zenészek között egy irányzat, amely jóformán minden zenei kötöttséget elvetett. Ezt hívták free jazznek. Az irányzatot leggyakrabban az alt-szaxofonos Ornette Coleman, életpályájának utolsó szakaszában a tenoros John Coltrane, valamint a zongorista Cecil Taylor nevével társítják. Az eredetileg klasszikus kortárs zenésznek indult Taylor már az ötvenes évek derekától egy egészen radikális rögtönzési stílust alakított ki. Szabálytalan poliritmikus sémákat alkalmazott, miközben perkusszív, dobszerű játékot produkál. Érdemes meghallgatni vele, miként értelmezte első albumán Thelonious Monk “Bemsha Swing” című klasszisát.

 

2) RICHARD TWARDZIK A Crutch For A Crab (1954)

A kortárs klasszikusok, valamint Monk, Ellington, Brubeck és Bud Powell mellett egy korán elhunyt, érdemtelenül feledésbe merült zongorista, Richard Twardzik is hatással volt Taylor korai munkásságára. Twardzik is előszeretettel alkalmazott szokatlan harmóniákat, poliritmikus megközelítést és perkusszív játékot. Íme egy példa 1954-ből.

 

 

3)  CECIL TAYLOR Solo (1973)

Visszatérve Cecil Taylorhöz, amikor a zongorista már kitört kötöttségekből, játéka közben úgy tűnt, hogy felaprítja, elemeire zúzza a hangszert, miközben kristálytiszta logika szerint építette föl muzsikájának szerkezetét. Amint Twardzik, ő is különböző akkordokat játszott azonos időben a két kezével. A zenei tetőfokon elképesztő erővel ütötte meg - különösen - a felső regiszter billentyűit, ettől az egész muzsika haragosnak, olykor tombolónak hangzott.
 (Spotifyon nem található)

 

 

4)  MILES DAVIS Seven Steps To Heaven (1963)

Taylornél jóval kevésbé volt formabontó a poszt-bop irányzat egyik úttörőjének mondható zongorista, Herbie Hancock. A poszt-bop a 60-as évek derekán kialakult megközelítésmód volt, amely integrálni törekedett a hard bop, a modális rögtönzés, az avantgárd és a free jazz elemeit. A fiatal Hancockot Miles Davis fedezte fel, aki 1963-ban meghívta második nagy kvintettjébe, amelyben a bőgős Ron Carter, a zseniális fiatal dobos, Tony Williams és tenorszaxofonon eleinte Geoge Coleman, majd Sam Rivers és végül Wayne Shorter játszott. Ebben az együttesben a forma és a tempo szabad, épp ezért a dobos is szabadabb volt, a zenekar majd minden tagja komponált is, és együtt roppant intenzív muzsikát produkált. Ez nem volt free jazz, de elég sok elemét tartalmazta annak.

 

 

 

5)  HERBIE HANCOCK Chameleon (1973)

Terjedelmét tekintve Hancock szóló szerepe itt még elég szerény volt, de ez a közeg formálta és befolyásolta saját stílusát, amely zenekarvezetőként már a következő évtizedben jellemezte, sőt számos utánzót is vonzott. Előtte azonban még követte mestere, Miles Davis kiruccanását az elektronikus muzsika és a jazz-rock fúzió irányába, ahol önálló zenekarvezetőként is komoly sikereket aratott, noha ezek művészi értéke alul marad korábbi és későbbi akusztikus játékán.

 

 

 

6)  HERBIE HANCOCK TRIO Watch it (1977) + teljes album

A hetvenes évek második felében Hancock visszatért az akusztikus zongorához és integrálta mindazt, amit a Miles Davis Quintetben, valamint fúziós korában játszott, és kialakította azt a hangzást, amely a nálánál fiatalabb nemzedék sok zongoristája számára etalonná vált. Ezt legjobban az a szupergrupnak is mondható triója jellemezte, amelyben ismét Ron Carterrel és Tony Williams-szel társult.

 

 

 

7)  CHICK COREA Matrix (1968)

Herbie Hancockot 1968-ban egy másik fiatal, tehetséges és  eredeti zongorista, Chick Corea váltotta Miles Davis együttesében. Corea már saját korábbi együttesében jóval messzebb ment el az avantgárd irányában, mint Herbie Hancock. Mindez a zenéjében gyakran fellelhető latin, sőt klasszikus hatásokkal tetézve.

 

 

 

8)  RETURN TO FOREVER Romantic Warrior (teljes album – 1976)

Chick Corea mindmáig megmaradt zenei mindenevőnek, noha anyagi szempontból a legjövedelmezőbb periódusának a hetvenes évek második fele bizonyult, amikor megalakította fúziós zenekarát, a nagysikerű Return To Forevert, amely igényesebb zenét produkált ebben a műfajban, mint Hancocké. Zenéjük könnyű volt és vidám, sodró lendületű, tele latin-amerikai ritmussal és spanyol témával. Ez a muzsika nagyon sikeres volt a fiatalok körében, így nem csoda, hogy a zenekar az egyik legelismertebb fúziós együttes volt ebben a korszakban.

 

 

 

9)  CHARLES LLOYD QUARTET Forest Flower (1966)

Egy másik kirobbanóan tehetséges zongorista-billentyűs, Keith Jarrett is megjárta a Miles Davis iskolát, de ő már előtte is feltűnt az akkor még ugyancsak fiatal és újító kedvű szaxofonos, Charles Lloyd társaságában. Korábban Jarrett már az Art Blakey Jazz Messengersben bebizonyította, hogy hard bop zongoristaként is megállja a helyét, de ott nem érezte otthon magát. Charles Lloydban találta meg az övével párosítható innovatív szellemet.

 

 

 

10)  MILES DAVIS & KEITH JARRETT  The Berlin Concert (1971)

Miles Davis akkori együttesében Jarrettnek is elektromos hangszerre kellett váltania, ami nem okozott számára nehézséget. Az elektronikus poszt-bop-fúzió világát is könnyedén magáévá tette. (ez a felvétel sem fellelhető a Spotifyon)

 

 

 

11)  KEITH JARRETT Tokyo Concert (1984)

Jarrett korunk legsokoldalúbb és technikailag is legnagyobb zongoristája. Minden zenét befogad és egyesít magában, hogy aztán a saját világán átszűrve teljesen egyéni módon adja vissza.  Ez akkor derült ki igazán, amikor már a Miles Davis zenekart maga mögött hagyva, szóló művészként lépett fel. Fiatalkorában sokáig nem tudta eldönteni, hogy klasszikus vagy jazz-zongorista legyen-e, hiszen mindkét műfajhoz megvoltak az adottságai. Klasszikus képzettsége és hihetetlen nyitottsága minden muzsikára megnyilvánult azon az 1975-ben adott emlékezetes kölni szólózongora koncerten, melynek anyaga lemez formájában is megjelent. Ez a fajta szólózongora koncert egyedülálló volt a jazz történetében, különösen azért, mert ezeken az előadásokon az előadóművész teljes improvizációt játszott, ami azt jelenti, hogy a dallamok, a témák, a szerkezet, a harmóniák és a ritmusok az előadás pillanataiban jöttek létre.  A klasszikus zene szelleme páratlan módon egyesült itt a jazz improvizatív lényegével. A kölni koncert éppenséggel a youtube-on nem fellelhető, csak a Spotifyon. De találtam egy felvételt a youtube-on, amely egy azonos szellemben fogant 1984-es tokiói koncertet tartalmaz. És ezzel zárnám a jazz-zongora stílusformáló művészeiről szóló részt.

 

 

 

A jövő hónapban a trombita, a kornett és a szárnykürt meghatározó művészeivel folytatódik a sorozat.