koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
12
Dátum : 2019. nov. 12.
15
Dátum : 2019. nov. 15.
16
Dátum : 2019. nov. 16.
19
Dátum : 2019. nov. 19.

A nagy elődök - 7. rész

2019. szeptember 11.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– ZONGORISTÁK VII.  (A beskatulyázhatatlanok)

 

1) ERROLL GARNER Where Or When (1962)

Isten igazából Thelonious Monkot is ide kellett volna sorolnunk, hiszen nem volt virtigli bebop zongorista, viszont az ő harmóniai újításai nélkül elképzelhetetlen lett volna az általunk ismert modern jazz kialakulása. Minden utána következőt befolyásolt valamilyen szinten, de utánzója nemigen akadt. Annál több utánzót vonzott a maga idejében a pittsburghi születésű Erroll Garner. (Itt megjegyzendő, Pittsburgh sok világhírű jazz zongoristának volt a szülővárosa, így Earl Hines-nak, Mary Lou Williams-nek, Ahmad Jamalnak, Dodo Marmarosa-nak és Billy Strayhornnak.) Garner autodidakta volt, soha nem tanult meg kottát olvasni, saját szerzeményeit mások kottázták le. Kerekes György "Jazzportrék" c. könyvének második kötetében így jellemzi játékát: "Sikereit elsősorban annak köszönhette, hogy senkihez nem hasonlítható egyéni technikát, hangzást alakított ki, melyet fantasztikus muzikalitással adott elő. Kezdetben a Harlem stride zongoristáknál alkalmazott, úgynevezett ingabasszust használta a bal kézzel, majd az ingabasszust hamarosan átalakította lüktető, gitárakkordszerű blokkos kíséretté. Ehhez olykor sűrű akkordfogású jobb kéz játékot produkált." (Spotifyon csak a stúdió változat létezik)

 

2) OSCAR PETERSON Chicago (1961)

A nagy jazz impresszárió, Norman Granz hívására 1949-ben kanadai szülőhazájából az Egyesült Államokba költözött az akkor még ismeretlen fiatal kanadai zongorista, Oscar Peterson, aki nem maradt sokáig ismeretlen. Art Tatum egyenesági utódjának tekinthető, noha Tatum, saját szavaival élve, mindig "halálra rémítette". Tatum mellett James P. Johnson, Nat King Cole, Teddy Wilson játéka befolyásolta korai stílusát és ő sem tudott szabadulni a Tatumra is ható Rachmaninov-hatás alól, akinek harmonizációi gyakran visszaköszöntek a játékában. Félelmetes virtuozitása, fantasztikus harmóniai érzéke és dallamképzése, de mindenekfelett a magával ragadó ritmika, a legjobb értelemben vett szving hatotta át a játékát. Nagyon sokan próbálták utánozni, de nagyon keveseknek sikerült igazán jól. Érdemes végighallgatni ezt a felvételt tőle, mert az előbb említettek mellett, felvillantja Peterson másik nagy erényét: szólóinak roppant logikus felépítését és fokozatos "felhevítését". (De ne hagyjuk említés nélkül Ray Brown csodálatos bőgőjátékát sem.)

(Spotifyon egy másik koncert változat létezik)

 

3) BILL EVANS Waltz for Debbie (1961)

Bill Evansról is elmondható, hogy rengeteg zongoristát befolyásolt, számos utánzója is akadt, de igazán meggyőző egy sem. Nagyon sajátos zenei világa volt, mert kompozíciói és rögtönzései is nagyfokú átgondoltságról, de ugyanakkor áradó érzelmekről tesznek tanúságot. Úgy játszott, mintha magának adna fel roppant bonyolult feladatokat, amelyeket aztán játszi könnyedséggel megold. Pályafutása során szenvedélyesen romantikus zongoristává vált, de harmonizációi annyira ötletesek és egyediek voltak, hogy jóformán lehetetlen lenne bármilyen kategóriába besorolni a játékát. Ahmad Jamalhoz hasonlóan, ő is tudott nagyon levegősen játszani, hogy helyet adjon kísérőinek, hogy igazi trió hangzást teremtsen olyan fantasztikus bőgősök segítéségével, mint a néhai Scott LaFaro vagy Eddie Gomez. Ez esetben az előbbit halljuk, a dobon Paul Motiannel. Ez volt talán Evans legjobb triója és egyben legismertebb szerzeménye is.

(Spotifyon egy másik koncert változat létezik)

 

 

4) McCOY TYNER Effendi (1962)

A múlt század második felének egyik legbefolyásosabb zongoristájának a John Coltrane Quartettel feltűnt McCoy Tyner bizonyult. Egyike volt a kevés zenésznek, akit nem tudott (talán nem is akart) háttérbe szorítani az ikonikus szaxofonos saját együttesében. Coltrane útkereső fázisában csatlakozott hozzá a zongorista, aki teljesen egy húron pendült vele. A szaxofonos és a zongorista maximalista stílusa nagyon hasonló volt egymáséhoz abban a korszakban, amikor Coltrane már próbált kitörni a hard bop kereteiből, de még nem utazott kötetlenségben és atonalitásban. A balkezes Tyner boszorkányosan gyors és szaggatott játékot produkált a jobb kezével, miközben roppant hangsúlyos akkordokat nyomott az alsó regiszterben. Dallamképzése a nyers bluestól egészen bonyolult formákig terjedt. Coltrane későbbi fázisához nem tudott és nem is akart viszonyulni, búcsút mondott a kvartettnek és a maga útját járta.

 

 

 

(folyt. köv.)