Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

Lemezajánlók

Bizonyára többször előfordult már, hogy magyar jazz-zenészek talált tárgyakat alkalmilag ütőhangszerként alkalmaztak, de valószínűleg Dés András az első, aki lemeze borítóján is hirdeti: objets trouvés-n játszik. Csak üdvözölni lehet e ritka pillanatot, amikor egy magyar jazzlemez közvetlen koncepcionális kapcsolatot létesít eredetileg az 1910-es évekből származó klasszikus avantgarde gesztusokkal, jelen esetben Picasso műalkotásként kiállított nádfonatú székével, illetve Marcel Duchamp posztamensre emelt biciklikerekével és Forrásként aposztrofált, az oldalára állított piszoárjával, valamint nyomukban a szobrokon, kollázsokon és egyéb kontextusokban megjelenített, vagyis műalkotásokká átlényegített, a „természetben” véletlenül meglelt, illetve ember alkotta használati tárgyak tömegével.

Valószínűleg Cheltenham-ben járhattak 2017-ben az Edition Records képviselői. Már Chris Potter az ECM-nél megjelent három albuma (The Sirens (2013), az Imaginary Cities (2015) és az 2017-ben felvett The Dreamer Is The Dream) meggyőzhette őket, hogy a kortárs szaxofonosok elit listájáról kihagyhatatlan az amerikai tenoros. Így, mikor a Cheltenham Jazz Fesztiválon fellépő quartet (Potter formációjának akkori tagjai: David Virelles zongora, Joe Martin basszusgitár és a Nasheet Waits dobok) lemuzsikált mindenkit a színpadról, már tudták, hogy ő kell a csapatukba, mert a kortárs jazz originális alakja minden „istálló” értékét növeli.

Yves Robert mintegy húsz éve létező triója második, most stúdióban felvett BMC-albumának fő tanulsága, hogy a francia harsonás minden lépését érdemes figyelnünk. Nemcsak az évtizedek óta a pályán levő tapasztalt mesternek kijáró „kötelező” tiszteletről van szó, sokkal inkább a folytonos megújulásban hívő, a hallgatókat minden megszólalásával egy-egy izgalmas művészi kísérlet fültanúivá avató muzsikust illeti meg a kritikusi laudáció.

A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a gázló folyó vagy állóvíz átlábolható szakasza. A lemezen szereplő kisegyüttes „mély gázló”-nak nevezte el magát, ami számomra művészetük nehezen megközelíthetőségét sugallja, ellentétben a lemez címével: Itt átkelhetsz.

Amerikában Sammy Miller and The Congregation Leaving Egypt című albuma és Bill Frisell Epistrophy-ja jól megfér a jazz újdonságok polcán. Bár előbbi, amit teltházak előtt ad elő a Gyülekezet, gospel alapú jazz elemeket használó szertartászene. Utóbbi pedig a duó New York legendás klubjában, a Village Vanguard-ban rögzített koncertje. Már a két évvel ezelőtti Small Town is jelezte, hogy a gitáros Bill Frisell és a bőgős Thomas Morgan közös játéka igazából bensőséges konzultáció a jazz nyelvén bő egy órában. Ritkán hallani ilyen kivételes összhangot és egymásra figyelést, mint náluk. Ez nyilván az ECM szakembereinek is feltűnt, meg az eladási adatok szerint a vásárlóknak is.

Ezzel a névvel választhat-e valaki más pályát, mint hogy énekesnő legyen?  A templomi orgonista nagymama, a család „first lady”-je egy „jazz-me-uh”-val nyújtotta át pici unokájának az ajándékát anno, mert ő nem játszhatott kedvére bluest és jazzt. Így kell egy klasszist pályára állítani.

A furcsa címet azért kapta ez a dolgozat, mert a lemez címe is „4 Wheel Drive” (röviden 4WD), ami ugyebár a négy-kerék meghajtású jármű megnevezése. De, mint az a kísérőszövegből kiderül, a kvartettet alkotó vezető jazzmuzsikusok egyúttal nemcsak zenekarvezetők, de ezzel a megnevezéssel szerepelnek mostanában – legalábbis, amikor ebben a formációban lépnek fel.  Ráadásul élő felvételen „hajtanak”, és nem is akárhogyan.

Erre nagyon ráhibáztam. Egy igazi headline a jazzsajtóban. Keresgél az ember a kínálatban, ráakad valami érdekességre, alaposabban kóstolgatva eldönti, hogy ez ajánlót érdemel. Mikor hallgatni kezdtem ezt az albumot, még fogalmam se volt róla, hogy a formáció július 6-án fellép a Müpában. A korong valóban vadonat friss, 2020 januárjában jelent meg, melyen a nyolc éve a Rose Theatre-ben rögzített jazz hallható. Sherman Irby Inferno című kompozícióját Dante Isteni színjátékának első része ihlette. Igazi kuriózumot tart a kezében a gyűjtő. Alvilági utazás egy kiváló kortárs amerikai zenekar tolmácsolásával.

Roberto Fonsecát azóta ismeri a jazzvilág, mióta a Buena Vista Social Club zenészei egyöntetűen úgy döntöttek, hogy a huszonnyolc éves zongorista szálljon be Rubén González megüresedett helyére. 16 évesen jelent meg első lemeze, ez már a kilencedik. Eredeti módon ötvözi játékában az amerikai jazzt a kubai zenei hagyományokkal. Érdekes keveréke a sokféle zenei hatásnak, amik megérintették, de Kubáról egyébként is a szivar mellett a koktélok jutnak az eszünkbe. A jazz alapokhoz vegyül egy kis mambo, rumba, elemeiben a fandango és bolero, némi reggae, feldobva a soul, funk és a hip-hop hangzásaival. „Mindig ezt a lemezt akartam megcsinálni” jelentette ki a ma is Havannában élő zongorista a megjelenéskor.

Ismereteim szerint egészen 2018 szeptemberéig kellett várni, hogy megszülessen a jazztörténet első, Bernard Herrmann (1911-1975) munkássága előtt tisztelgő hommage-lemeze, a Carla Marciano Quartet Psychosis-a. Szerencsés találkozás. Az ötödik albumához érkezett, mindig is merészen improvizáló, ugyanakkor megmunkálandó anyagával szemben alázatos olasz alt- és szopraninoszaxofonos témaválasztása ezúttal épp olyan bátor, mint a zenéje: lemezének majdnem egészén a nagy amerikai filmzeneszerző témái csendülnek fel a zenekarvezető arrangement-jaiban.

1. oldal / 4