Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

Lemezajánlók

Rendhagyó lemezajánlóra inspirált Brad Mehldau. Régóta vallom: a jazz valójában gondolkodásmód és életforma. Azok szeretik, akiknek az élet legizgalmasabb kihívása a tehetség kipróbálása, a határok keresése. Számukra az endorfin termelésének leghatásosabb módja a váratlan szituációk megélése, a megoldása pedig a teremtő kreativitás. Ezért marad mindig rétegműfaj, mert az emberek többsége nem így él és gondolkodik.

Az első dán jazzlemez állítólag 1924-ben jelent meg Valdemar Eiberg jóvoltából, de akad, aki a dán jazz kezdetét inkább egy évvel későbbre datálja, mondván, helyesebb a műfaj ottani kezdő pillanatát Sam Wooding zenekarának koppenhágai koncertturnéjához kötni. Akármelyik dátumot fogadjuk is el, tény, hogy a dán zenei élet gyorsan reagált az amerikai előzményekre. A jazz dán őstörténetének vizsgálatakor mindenképp meg kell említeni még Erik Tuksen nevét, aki később a Dán Rádió Szimfonikus Zenekarának karnagya lett; valamint Sven Møller Kristensent: ő írta az első jazzelméleti könyvet dán nyelven.

A Kada (és a későbbi Kada Ad Libitum) egyike a progresszív zenei törekvések legkitűnőbb hazai zenekarainak.  A gitáros-zenekarvezető, egyben a hazai akusztikai szakma kiemelkedő képviselője, Válik László hangmérnök immáron harminc éve alapította a Kada együttest, amely azóta is búvópatak módjára létezik. Egy évtizede már, hogy koncerten nem találkozhattunk velük, de a tavalyi őszön egy szenzációs albummal jelentkeztek. A rejtélyes cím a Hamvas Bélától (Scientia Sacra) is ismert fogalom, a Csinvat azt a hidat jelenti, amely összeköti a láthatót és a láthatatlant, a szellemi és anyagi világot, az Eget és a Földet.

Szerző Fehér holló sorozatcímmel szeretne időről-időre hírt adni Magyarországon nem forgalmazott új jazzlemezekről. E tervezett cikkek célja az, hogy felhívják a figyelmet soha nem vagy ritkán hallható CD-kre és előadókra, s így tudatosítsák a magyar olvasóban, hogy a nemzetközi jazzélet és jazzlemez-kiadás, mit sem törődve a vészmadarak jövendöléseivel, él és virul. S ugyan mind több és több az új, eklektikus hang a műfajban, olyan előadók is bőven akadnak még, akik régebbi jazzhagyományokat követnek, illetve újítanak meg. Brian Landrus ez utóbbiak közé tartozik.

A lengyel jazzélet kétségtelen erőssége a kísérletező kedv. Mindig így volt ez a hatvanas évektől kezdve, vagyis akkortól, amikor a lengyel jazz igyekezett eltávolodni az amerikai fősodortól. Eltávolodni, de nem szakítani azzal, ám kialakítani azt a nyelvezetet, gondolkodásmódot és zenei logikát, amelynek egyik főbb jellemzője például a lengyel népzenei elemek használata. De fontosak lettek a klasszikus zenei hagyományok és a kortárs zenei hatások is. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Lengyelországban nem számít komoly jazz-zongoristának az, akinek nincsenek Chopin feldolgozásai, nincs Chopin lemeze.

Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.

Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.

A Táncoló Wittgensteint azoknak a jazzkritikusoknak találták ki, akik lelkesen köszöntik a merész újítókat, azokat a fiatalokat, akik nem tudnak mit kezdeni a zenei műfajokat, illetve a műfajokon belüli stílusirányzatokat elválasztó falakkal, így aztán alkalmasint lebontanak közülük egyet-egyet. Azért a fenti önkéntes kőművesek, illetve az efféle puha forradalmak ellenzői is megnyugodhatnak: nincsenek sokan a „lázadók”. Minden időben kicsi a számuk. Egy zenei revolúcióhoz, még ha csöppnyi is, forradalmár zenészek kellenek, vizionárius újítók, ők pedig nem hemzsegnek korunkban sem.

Hat évvel ezelőtt alakult meg a Big Vicious együttes az Izraelbe hazatelepült Avishai Cohen trombitás vezetésével. Csupa helyi muzsikus kap helyet a zenekarban, egyesek közülük Cohen ifjúkori barátai. Ahogy a zenekarvezető a hazáját, úgy az együttes bizonyos tagjai eredeti műfajukat, a jazzt hagyták el egy időre, de amióta Cohen hazatért és megalakult a Big Vicious, mindenki visszatért a zenéhez, melyet egykor művelt.

1. oldal / 6