koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
7
Dátum : 2019. dec. 7.
24
25
26
27
28
29
31

A nagy elődök - 9. rész

2019. november 16.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TROMBITÁSOK I.  (Az úttörők)

 

A „klasszikusnak” nevezett New Orleans-i jazz koncepciója hasonló volt a hagyományos magyar cigányzenekaréhoz. Szimultán rögtönöztek, mintegy egymás játékát körülírva, gazdagítva, de igazi értelemben szólók még nem voltak. A hős- vagy őskorban a prímás szerepét általában a trombitás vagy a kornettes játszotta, noha kivételes képességű klarinétosok vagy harsonások is betölthették ezt a szerepet.

 

1)  JOE „KING” OLIVER Snake Rag (1923)

Magában New Orleansban ebben az időben egyáltalán nem készült lemezfelvétel. A legendás trombitás, Buddy Bolden nevét csak a szájhagyomány őrzi. A New Orleans-i közönség imádta a játékát, el is nevezték Bolden királynak. Nem úgy a zenész társai, akik enyhén szólva nem rajongtak érte. Ő a hangszerének nagymestere volt. A legenda szerint, ha úgy istenigazából megfújta a kornettjét, kilométerekre is elhallatszott a hangja. Többek szerint így hívta haza a gyermekeit is. A kreol klarinétos George Bacquet hallotta őt játszani az Odd Fellows Hallban és a következőképpen emlékezett vissza: „Én játszottam már több zenekarban, de olyat, amit ott tőle hallottam, sem előtte sem később nem. Egyszerűen kiakasztott a játékával. Utána már bármit tettem, soha nem voltam elégedett a saját muzsikámmal.”

Bill Matthew harsonás mesélte, hogy „… egy lassú bluest játszottunk és Buddy valami olyan sírásfélét nyomott a kornettjén, hogy szinte beleborzongtam és úgy érzetem magam, mintha templomban lennék.”

A másik ikonikusnak mondott trombitás, Freddie Keppardra sem igazán értékelhető az utókor által. Zenekara már jóval New Orleans elhagyása után készített lemezt, de a vezető játéka, aki akkor már rég túl volt legjobb formáján, egyáltalán nem tűnik ki ebből. New Orleanst 1918 után kezdték elhagyni tömegesen a zenészek, miután bezárták a vigalmi negyed, a Storyville bordélyházait. A legtöbb élvonalbeli muzsikus Chicagóba tartott. Ott vették először lemezre a harmadik New Orleans-i trombita óriás, jobban mondva kornettes Joe „King” Oliver bandáját.

 

2) JELLY ROLL MORTON & JOE „KING” OLIVER King Porter Stomp (1924)

A szimultán rögtönzés és a felvétel technika hiányosságai jóformán lehetetlenné teszik King Oliver játékának értékelését. Ráadásul egyszerre két kornettes is játszott a zenekarban. A másik „King” Oliver fiatal, de roppant tehetséges tanonca, akit ő maga hívott Chicagóba, hogy csatlakozzon a zenekarához. Louis Armstrongnak hívták. Nem utoljára olvashatják itt ezt a nevet, de először próbáljuk meg egy kicsit tisztábban hallani mesterét. Oliver ezen az 1924-es felvételen a jazz első zongora óriásával, a szintén New Orleans-i Jelly Roll Mortonnal duettezik. A zongorista egyik legismertebb szerzeményét játsszák, amely – különböző feldolgozásokban – túlélte az azóta eltelt kilencvenvalahány évet.

 

 

3)  BUNK JOHNSON Franklin Street Blues (1947)

Oliver kornettjátékát „őseredetinek”, „földhözragadtnak” tartották. Erősen kötődött a blues-hoz, kiválóan alkalmazta hangszerén a negyedhangos csúszásokat, amitől a hangzása rendkívül egyénivé vált. Sokat próbálkozott a kornett hangjának változatossá tételével, például a mosdólefolyó szifonjának gumiharangjából tompítót készített, amelytől a hangszer szinte emberi hangon szólalt meg. Tudott vele sírást, haragos vagy szomorú hangot utánozni, és ezzel nagyon emocionálissá tette játékát.

A New Orleans-i hőskor másik trombitás hőse Bunk Johnson volt, akit az 1940-es években “fedeztek fel” a jazztörténészek, amikor rövid időre ismét divatba jött a klasszikus jazz. Johnson ismét zenekart szervezett azzal a céllal, hogy hitelesen elevenítse fel az 1918 előtti hangzást a jazz szülővárosából.

 

 

4)  LOUIS ARMSTRONG Potato head blues (1927)

Nem feltételezem, hogy Bunk Johnsonnak ennyi szóló rész jutott volna New Orleansban, de ez a muzsika volt az alapja a negyvenes évek New Orleans-i jazz reneszánszának, amely Angliára is kiterjedt tíz évvel később. Az első igazi szólista ezen a hangszeren az ifjú Louis Armstrong volt, akit egyben a szólisztikus jazz megteremtőjének is tartanak. Ez nála nem volt tudatos törekvés. Armstrong boldogan meglett volna mestere árnyékában is, de ambiciózus második felesége, a zongorista Lil Hardin ösztökélte, hogy hagyja ott Olivert, próbáljon szerencsét New Yorkban is, majd ismét Chicagóban alakítson saját zenekart. Eleinte Armstrong nem játszott elkülönített szólókat, de játéka annyira fantáziadúsabb, eredetibb és erőteljesebb volt a többiekénél, hogy azok egyre inkább háttérbe szorultak.

 

 

 

5)  LOUIS ARMSTRONG West End Blues (1928)

Korunk zenekedvelőinek többsége számára Louis Armstrong a kedélyes, nevetős, trombitás-énekes, a jazz szórakoztató, populáris ágának megtestesítője volt. Eszükbe sem jut, hogy korának legnagyobb és legmodernebb trombitása volt, kinek pályatársai legalább tíz éven át a közelébe sem kerültek. Zenéjében újdonságként jelent meg az összefüggő szólójáték. Miközben a dallammal ritmikusan szökdécselt, néha elszaladt, majd lemaradt, olykor meg-megállt, mindezt tette energiával telve, játékosan, ugyanakkor spirituális erővel. Játéka a maga korában, az 1920-as években maga volt a forradalmi újítás.

 

  

 

 

 

(Folyt. köv.)