fbpx

JAZZ+Film

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.

A „Floyd-ügy”-et, vagy nyersebben fogalmazva: a „Derek Chauvin-gyilkosság”-ot követő, 2020. május 26-án kezdődő, a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen tiltakozó megmozdulások Minneapolisban és az Egyesült Államok más városaiban ismét – ki tudja, hányadszor – reflektorfénybe állították a sok évtizedes afro-amerikai polgárjogi küzdelmek fő kérdéseit.

Ötven évvel az első után, az interneten már forgalmazzák az ikonikus énekesnő második életrajzi filmjét Andra Day-jel a címszerepben. A jazzkedvelők nagy vonalakban bizonyára ismerik a történetet: prostituált édesanya serdülőkorban megerőszakolt lánya, aki egy ideig maga is gyakorolja anyja mesterségét, majd a zeneileg iskolázatlan énekesnő berobban a jazz színtérre, hatalmas sikert arat, de magánélete kaotikus, élősködő és erőszakos férfiak áldozata, a kábítószerek és az ital rabja, megjárja a börtönt, megindul lefelé a lejtőn, majd élete utolsó napjaiban kórházi ágyában tartóztatják le az FBI kábítószer-ellenes osztályának ügynökei.

Volt a Nyugati térnél egy reklám, ami a műfaj Oscarját érdemelné. Egy mozgásérzékelővel felszerelt monitoron Curtiz a rá jellemző nyers és szarkasztikus modorában tett megjegyzéseket a járókelőkre. Aki pedig elég bátor volt, hogy a felszólításának engedve odaálljon a sárga körben fekete talpakra, azt villámgyors castingolásnak is alávetette. Többnyire azzal a végkövetkeztetéssel: „Maga nélkül meglesz Hollywood!”

A JazzFilm rovat iránti érdeklődés jelzi, a MagyarJazz olvasói örülnek, ha tovább írjuk a jazz és a mozi találkozásainak történetét. Eddig a friss kínálatból válogattunk, de a múlt is egy aranybánya a témában. Most például egy régi gyöngyszemet választottam. A film remek, a jazz pedig, ami szól, igazi kuriózum. Miles Davis az egyik termékeny és innovatív korszakában komponálta. Szóval biztosra mehetünk, a siker garantált.

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

Mikor kerülhet egy 2020-ban a Sundance Filmfesztiválon bemutatott film ajánlója a MagyarJazz felületére? Ha rendhagyó, mert a filmben a jazznek dramaturgiai szerepe van. A producereket a film megszületésétől érdekelte a jazz. Már az első (csak részben) hangosfilm is a Jazzénekes volt 1927-ben. Hollywood gyorsan ráérzett, hogy filmzeneként is jól működik, és néhány zenész karaktere épp elég érdekes ahhoz, hogy a sztorit is el lehessen adni vele. Megjelentek azok a mozik is, mikor az Amerikában közismert jazztörténések a háttérben zajlanak, de azok befolyásolják a szereplők életét. Ez tipikusan ilyen film.

Múlthéten mutatták be a Puskin Moziban a sajtó képviselőinek Michael Murphy New Orleans: A zene városa (Up From The Streets) című filmjét. A 104 perces eredeti nyelven, magyar felirattal vetített dokumentumfilmet holnaptól a nagyközönség is láthatja, november 12-től érkezik országszerte a mozikba.

A DVD formájában hozzáférhető portréfilm címe – bármennyire is „blikkfangos” – annyiban megtévesztő, hogy „A cool születése” cím minden tájékozott rajongó számára a nagy jazzgurunak a pályája elején, 1949-ben készített felvételsorozatát jelenti, amelyeket később ezen a címen adott ki a Capitol lemezgyár, immáron mikrobarázdás albumon. Ezt az „alaplemezt” a jazztörténet legfontosabb felvételei között tartjuk számon. Jómagam is arra asszociáltam a címet olvasva, hogy valószínűleg korabeli fotók, filmfelvételek, esetleg a résztvevő muzsikusokkal és a felvételek munkatársaival korábban készített beszélgetések, valamint neves jazz muzsikusoknak ezzel a Davis-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai lesznek a korongon. Valóban erről is szó esik röviden, de a lényeges különbség az, hogy Davis egész pályájáról szól a történet, születésétől (1926) haláláig (1991).