Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
27

Thelonious Monk – Palo Alto

2020. december 27.

Miért hasznos az, ha egy középiskola gondnoka szereti a zenét? Mert különben 2020-ban az Impulse! Records nem adhatta volna ki egy 1968-as októberi kaliforniai koncert felvételét. (Ráadásul olyan exkluzív ajándék rejtőzik a borítójában, mint a koncert eredeti plakátja!) Vannak a jazztörténetben kegyelmi pillanatok. Monk Palo Altojához talán csak 1963-ban rögzített Coltrane album, a Both Directions at Once hagyatékból előkerülése hasonlítható. Sonny Rollins szellemesen azt így aposztrofálta: „Olyan ez, mint felfedezni egy új kamrát a gízai nagy piramisban”.

    Martin Luther King 1968-as meggyilkolása után forrongott Amerika. De akadt egy 16 éves diák, Danny Scher, aki fejébe vette, hogy meghívja Monk együttesét a gimijébe, mivel tudta, hogy a „szomszédban” lépnek fel. A zongorista pedig rábólintott, hogy a San Fransisco-i Jazz Workshop koncertjei között fellép a suli 350 férőhelyes nagytermében. A hír elterjedt, a 2 dolláros jegyárak gyanúsan alacsonyak voltak. A szkeptikusok kórusa rögtön hangolt, mert a San Francisco-öböl partján található Palo Alto Kaliforniában tipikusan fehérek lakta környék volt. Sokan a parkolóban várták Monkot a turnézenekarával, addig a jegyet sem vették meg, míg nem látják őket megérkezni. Azért 47 perces az album, mert az ováció ellenére nem lehetett ráadás, menni kellett vissza az esti friscói koncertre. A gimnázium gondnoka pedig eltehette a szalagot, mert ezt kérte cserébe a zongorahangolásért.

    Monk a délutáni matinéra egy a 20-as 30-as évek szórakoztató zenei világát idéző pazar programot prezentált „monkosan”. Nyitásnak tökéletes felütés a saját kompozíció, a „Ruby, My Dear”.  Előttünk a mulatói jelenet: a bárnál unatkozó végzet asszonya meghódításához pont olyan orgánum, gyönyörű tenor tónus kell, ahogy Charlie Rouse fúj. A második felvétel Thelonious mester bevezet a kamarajazz rejtelmeibe. A „Well, You Needn’t”-ben a hangszerek olyan tipikusan építik fel dallamfoszlányokból a témát, hogy nem létezik ember, akinek nem indul el az ujja, hogy dobolja a ritmust. Legfeljebb a gondnok lehet kivétel, hogy ne tolja el a felvételt. Jimmy McHugh „Don’t Blame Me”-jével megmutatja Monk egyik utánozhatatlan varázslatát. Mire bújnak össze a párok a mulatóban? Vegyél egy kuplét idéző harmóniamenetet, aztán játszd el annyi disszonanciával, hogy a hallgatók még tudják követni az eredetit, de elmosolyodjanak közben a szellemes interpretáció ötletein. Zseniális. A „Blue Monk"-kal elsétálunk a 30-as évek tánctermeibe, mikor a jazz igényes szórakoztatózene volt. Monk persze kikacsingat belőle néha, mintha ezt kérdezné: „Vadítsuk meg egy kicsit?” A közönség reakcióit bíztatásnak veszi, a végén „el is szabadul a pokol” pár taktus erejéig. Az „Epistrophy” ugyanilyen játékos séta, csak most a zongora szellős, jelzésértékű ragtime-os futamaiból indulnak el. A végén a koncepcióba tökéletesen illeszkedik még Rudy Vallée 1925-ös slágere, a „I Love You Sweetheart of All My Dreams”. Mestermunka.  „Az egyik legjobb élő felvétel, amit valaha hallottam tőle - mondta Monk fia, mikor először meghallgatta a szalagot – Érezhető, hogy remekül érzi magát."

    Hogy miért most jelent meg? Talán mert Amerika épp hasonló helyzetben van. Örülnének valakinek, aki képes újra egységet teremteni.

 

Impulse! Records, 2020

A felvételek:

  1. Ruby, My Dear (7:13)
  2. Well, You Needn’t (13:13)
  3. Don’t Blame Me (6:39)
  4. Blue Monk (10:33)
  5. Epistrophy (3:30)
  6. I Love You Sweetheart of All My Dreams (6:29)

 

A zenészek:

Thelonious Monk – zongora
Charlie Rouse – tenorszaxofon
Larry Gales – bőgő
Ben Riley - dob