Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
15
16
23
30

Marcin Wasilewski Trio/Joe Lovano – Arctic Riff

2020. október 22.

Fennállásának huszonhét esztendeje, de még inkább a nemzetközi jazzéletbe való berobbanása óta eltelt tizennyolc év alatt a Marcin Wasilewski Trio az európai jazz egyik meghatározó tényezője lett, s nemcsak a Tomasz Stańko Quartet tagjaiként, de a trombitás nélkül készült albumaik jogán is. Nagy elismeréseket szerzett triólemezeiket követően azt is megmutatták, hogy új hangok befogadására szintén nyitottak: így készült el 2014-es albumuk, a Spark Of Life Joakim Milder svéd szaxofonos közreműködésével. Hat év csend után most új stúdiólemezzel jelentek meg a piacon, ezúttal Joe Lovano vendégszólistával. (A történeti igazság része, hogy néhány évvel ezelőtt Charles Lloyddal is felléptek kvartettben, de az a zeneanyag nem került lemezre.)

A műfaj mai történetében járatos olvasó pontosan tudja, mit jelent Joe Lovano oldalán lemezt készíteni. Nagy megtiszteltetés, de majdnem biztos siker is, miután a tenorszaxofonos az amerikai jazzújságírók egyik kedvence, a népszerűségi listák éllovasa a maga hangszerén. Tavaly augusztusban például 145 szavazattal nyerte meg a Down Beat-ben a tenorosok küzdelmét a 112 pontot elért Charles Lloyd előtt, de szopránszaxofonon is felkerült a legjobbak listájára. Ha még azt is hozzávesszük, hogy ugyanezen a szavazáson, mely hagyományosan az amerikai művészekre koncentrál, a német ECM első lett a kiadók versenyében, azt mondhatjuk, hogy az Arctic Riff 2020 egyik sztárlemeze.

Wasilewski játékának fő jellemzője az elmélyült, olykor misztikus, máskor csiszolatlan lírizmus. Olyan pianistákhoz kell hasonlítanunk, mint Stefano Battaglia vagy Bobo Stenson. Művészetének e jellegzetességeit ezen az albumon is megcsodálhatjuk. Talán legszebb példa rá a lemez egyik éke, Wasilewski szerzeménye, a nyitó „Glimmer Of Hope”, egy rubato ballada, erő és szépség különös keveréke. Lovano, aki nem tipikus ECM-művész, és akit elsősorban nem egy efféle zenei környezetben tudunk elképzelni, profi alázattal igyekszik idomulni a soundhoz, valamint ahhoz az atmoszférikus-balladás világhoz, mely a Wasilewski-zenekar sajátja lett már Stańko mellett is, de a találkozások nem mindig problémamentesek. Lovano meleg tónusa igen, ám robusztus soundja nem minden esetben jár meggyőző eredménnyel. Őszinte elismerése ellenére is a kritikus úgy érzi, e trió mégiscsak trióban a legjobb. Hallgassuk meg ízelítőül az említett ballada középrészét!

Míg a Stańko-lemezeken időnként túlságosan domináltak az introvertált/melankolikus darabok, itt változatosságra nem lehet panaszunk. A „Cadenza” például egy multum in parvo darab: a „vad” szabad improvizációtól a lecsendesülésig ível az érzelemmenete. A „Fading Sorrow” leginkább a 70-es évek európai Jarrett-kvartettjére hajaz, a darabban Kurkiewicz lírai bőgőzésének jut fontos szerep. A rövid „A Glimpse” valamiféle jazz impresszionizmus hirdetője; az ugyancsak tömör „Stray Cat Walk” blues-érzetet kelt. A lemez végi „Old Hat”, egy másik Wasilewski-kompozíció, szintén „retro” darab, melyben Lovano egyszerre alkalmazkodik a trió esztétikájához és bővíti ki azt: a szám egy érzékeny zongora- és szaxofonszólót rejt. Az olyan számok, mint a bonyolult témájú „L’amour Fou” jobban való a szaxofonosnak: ott kiélheti bővérű stílusát. 

Az album talán legizgalmasabb zenei kérdése a két Carla Bley-feldolgozás egymáshoz való viszonya. A „Vashkar” első, hosszabb változata kevésbé hű az eredetihez. Lovano vezeti be a bizonytalan témát, melyet aztán Wasilewski tölt meg élettel, hogy a darab végére elénk álljon a Bley-féle aszimmetrikusan szép forma. 

Végezetül két rövid, személyes megjegyzés a hallottakhoz: itt ugyan nem mindig meggyőző az amerikai szaxofonos és a lengyel trió együttműködése, ám egy másik, korábbi ECM-albumon végig megvalósult az innen néha hiányzó harmónia Lovano és kísérete között (Steve Kuhn: Mostly Coltrane, 2009). Jazzkritikusi pályám elején hasonló problémával találkoztam, amikor megkaptam recenzeálásra McCoy Tyner Infinity című albumát. Ott – érzésem szerint – Michael Brecker soundja volt idegen a Tyner-trióétól. Nemcsak a Coltrane, de a későbbi szaxofonosok (Bartz, Fortune, Lawrence stb.) utáni űrt se sikerült kitöltenie a neves tenorszaxofonosnak.

 

ECM, 2020 

 

  1. Glimmer Of Hope 
  2. Vashkar 
  3. Cadenza 
  4. Fading Sorrow 
  5. Arco 
  6. Stray Cat Walk 
  7. L'amour Fou 
  8. A Glimpse 
  9. Vashkar (var.) 
  10. On The Other Side 
  11. Old Hat 

 

Közreműködik: 

Joe Lovano / tenorszaxofon
Marcin Wasilewski / zongora
Sławomir Kurkiewicz / bőgő
Michał Miśkiewicz / dob