Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
27
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Három évvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy írhattam Gyárfás Attila Hollandiában megjelent Cloud Factory című albumáról, mely üdítően eredeti utakon járt, miközben minimalista formákkal folytatott izgalmas zenei kísérleteket.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

Ez a – nyugodtan mondhatjuk – példátlan kiadvány azon túl, hogy a szokásos feladatokat rója bírálójára, mázsás erkölcsi-esztétikai súllyal is megterheli a kritikust – elgondolkoztatja hivatásának céljáról és értelméről. Azzal, hogy Mark Solborg dán-argentin gitárművész a hátsó borítón vagy az album belsejében található kísérő-magyarázó szövegek lemezkiadási hagyományát félretéve két külön CD-n megjelent legutóbbi produkciójához egy-egy, a CD-k minimalista grafikájához színben illő, művészi kiállítású könyv jegyzeteiben, kottapéldáiban, interjúforgácsában, skicceiben és ars poeticának beillő töredékes vallomásaiban teszi hozzáférhetőbbé a zenéjét, illetve saját művészi programjáról vallott gondolatait, társszerzőnek hívja maga mellé a hallgatót, s olyan kendőzetlen aprólékossággal szól az egyes zenék (számok) keletkezéséről, hogy a kritikus zavarba ejtően közel kerül egy teremtő aktushoz, melytől korábbi bírálatai írása közben távol(abb) tartotta korlátozott informáltsága, valamint státusza és kívülállósága.

Az amerikai jazzszakemberek egyik kedvenc gitárosa, aki az üstökösi pályát befutó Mary Halvorson mögött jól tartja második helyét a Down Beat kritikusainak éves szavazásán, eddigi rendkívül változatos pályáján csupán néhány saját triólemezt készített, holott mindig szívesen választotta ezt a felállást. Az utóbbi években is két különböző trióval járta a világot, s nagyon nehéz lenne választani, ha a jobbik együttesére kellene voksolni. Az egyikben Kenny Wollesen és Tony Scherr működött közre, a másikban Rudy Royston és Thomas Morgan, de lemezfelvétel végül csak ez utóbbi csapattal készült, hosszas előkészületek után. Trióként korábban még nem rögzítettek felvételeket, viszont Royston és Morgan szerepelt Frisell öt évvel ezelőtti kvintettlemezén (When You Wish Upon A Star, Okeh). A Valentine részint a világturnék, részint pedig a stúdiómunkát megelőző kéthetes Village Vanguardbeli vendégszereplés tapasztalatait teszi nyilvánossá – sűrített formában. Ezért érzi azt a hallgató, hogy a felvételek hangulata közelít egy jól kidolgozott élő előadáséhoz.

Elismeréssel és tisztelettel adózik a hallgató a Thumbscrew triónak már azelőtt, hogy meghallgatta volna a Cuneiform kiadónál publikált ötödik lemezüket. Mi több, ismerni se kell a zenéjüket ahhoz, hogy mindenki megemelje a kalapját Tomas Fujivara, Michael Formanek és Mary Halvorson előtt.

Két ECM-lemez várakozik a polcomon, hogy recenziót írjak róla, de mindkét munkát félretettem e számomra fontosabb híradás kedvéért. Mert nem tagadom, Dudás Lajos minden kiadványa személyes ügyem lett, bár sajnos nem rendelkezem a teljes életművel. Mágnesként vonz a Németországban élő klarinétos előadásainak kétarcúsága, ahogy a swinges érzést, a mainstreamnek ható stílust kortárszenével vagy freejazz-elemekkel keveri, de olyan ügyesen, hogy minden darabja a stílusrétegek más konstellációját vagy koegzisztenciáját mutatja meg. Dudásnak hamar elege lett a nagy elődök követéséből, de a minden ízükben avantgarde zenei akciók mellett se kötelezte el magát.

Ahogy Vietnám egyre nyitottabb lesz a nagyvilág felé, mindinkább számítanunk kell rá, hogy a kínaihoz, a japánhoz, az indiaihoz, valamint a koreaihoz hasonlóan előbb-utóbb vietnámi nevek lepik majd el a nyugati művészeti műhelyeket, így a jazzt is. Annál is inkább, mivel az Ázsiából Európába került szülők gyermekei már beleszülettek a nyugati kultúrába, viszont családjaikban még ápolják a vietnámi hagyományokat, és ezeket az időközben művésszé serdült fiatalok kamatoztatják is alkotásaikban.

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Fennállásának huszonhét esztendeje, de még inkább a nemzetközi jazzéletbe való berobbanása óta eltelt tizennyolc év alatt a Marcin Wasilewski Trio az európai jazz egyik meghatározó tényezője lett, s nemcsak a Tomasz Stańko Quartet tagjaiként, de a trombitás nélkül készült albumaik jogán is. Nagy elismeréseket szerzett triólemezeiket követően azt is megmutatták, hogy új hangok befogadására szintén nyitottak: így készült el 2014-es albumuk, a Spark Of Life Joakim Milder svéd szaxofonos közreműködésével. Hat év csend után most új stúdiólemezzel jelentek meg a piacon, ezúttal Joe Lovano vendégszólistával. (A történeti igazság része, hogy néhány évvel ezelőtt Charles Lloyddal is felléptek kvartettben, de az a zeneanyag nem került lemezre.)

1. oldal / 4