Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
20
27
28
29
30
31

Myrtill „nagykoncert” a Müpában

2020. február 03.

Nagysikerű, teltházas koncertet adott Micheller Myrtill a Müpa nagytermében. Ez már eleve komoly „fegyvertény”. Rangot és népszerűséget jelent, mert a legismertebb jazz-zenészeink koncertjei is jó, ha a Fesztivál Színházat megtöltik.  Myrtill művészete igazán különleges a hazai „könnyűzenei” műfajban. Otthonosan mozog minden stílusirányzatban, ezért aztán mágnesként vonzza a közönség legszélesebb rétegeit, azokat, akik a jazzvokált vagy a francia sanzonokat, a lírai dalokat vagy akár a népdalfeldolgozásokat kedvelik.

Igaz, hogy az est a Nagy Amerikai Swingbook elnevezéssel került sorra, és ennek megfelelő volt a repertoár megválasztása is, de mégis – egy remek ötlettől vezérelve – meghívott művészbarátai jóvoltából igazi meglepetéssel is szolgált, de erről majd később.

A kíséret négyes felállása azért volt kicsit rendhagyó, mert Myrtill többnyire vagy duóban Pintér Tibivel lép fel, vagy a Swinguistique együttessel, amelyben a Pintér fivérek (Tibor szólógitár és bátyja, László ritmusgitár) mellett még Sárkány Sanyi bőgőzik és Berdisz Tomi dobol. Ezúttal azonban – talán az amerikai jazzvonal hangsúlyozására Balogh Zoli (az egyik „Finucci brother”) zongorázott, Pintér Tibi gitározott, Fonay Tibi bőgőzött és Kaszás Péter ült a doboknál.

Myrtill igazi dívához illően csodás kosztümben szerepelt. De nem lévén divatszakértő csak annyit mondhatok, hogy nemcsak az előadott műsor, de a megszokott kedves, közvetlen konferálás és az ízléses öltözet is világszínvonalú volt. (Bár megszokhattuk már azt, hogy Myrtill megjelenése a legkisebb kluboktól a hatalmas előadótermekig, valamint akkor is, ha vendégművész vagy éppen egy est háziasszonya /legutóbb a 12 éves BJC születésnapján/ pontosan szinkronban van a helyszínnel, és mindenkor ízléses.)

A hangszeres kezdés közben nagy taps köszöntötte a bevonuló énekesnőt, aki a „standard készlet” legismertebb zeneszerzőjének, Cole Porternek „Too Darn Hot” c. dalával indított. De már a második számnál igazolta ígéretét, hogy nem feltétlenül a nagy amerikai daloskönyv legismertebb „tételei” kerülnek előadásra ma este.  Másodikként Cab Calloway „How Big Can You Get?” c. remeke ezt bizonyította. Ezt követte a „Temptation”, ami meggyőzően illusztrálta azt, hogy Myrtill a balladákban is remekel.

Az „Everything Must Change” után e sorok írójának olyan kedvenc dala következett, amelyet már az 50-es években kislemezen is birtokolt Tony Bennett előadásában. Ez volt a „That Old Feeling”, és ez sem minden előadó által nyúzott dal. Ella repertoárjának könnyű kis dalocskája, a „Goody Goody” után olyan drámai erővel adta elő a „Bang Bang (My Baby Shot Me Down)” c. dalt, hogy az igazán felrázta a közönséget, ez volt az a pont, amitől kezdve már sikertörténetté vált a koncert. A „So Nice” után szólította a pódiumra vendégeit: apát és lányát, azaz Wolf Pétert és Katit. A zongoraszéket Balogh Zoli Wolf Péternek adta át. Három remekművel szerepelt a „Wolf-áramlat” ebben a blokkban, amelyek a magamfajta – a jazz dívák előadásán szocializálódott „elvetemült” – jazzrajongót is levett a lábáról.

Wolf Péter olyan kiváló dalszerző, hogy el is neveztem a magyar Cole Porternek. Wolf Kati előadói erényeit és hangi adottságait nem tisztem itt részletezni, magáért beszélnek lemezei, teltházas koncertjei, fesztivál-sikerei. A két remek női hang duettben szerepelve valami mennyei élvezet volt. A három elhangzott dal: az „Ábránd”, az „Isten tenyerén” és a „Sír a hegedű” voltak. Nagyon tetszett az „Ábránd” felkonferálása, hiszen ez egy Vörösmarty vers Wolf Péter által történt megzenésített változata. Mint Péter szellemesen megjegyezte: szereti a jó szövegírókat a dalaihoz.

Csodás közjáték volt, és meggyőződésem, hogy mindenki szívesen hallgatta volna ezt a három művészt még tovább, de a „vendégmarasztaló” vastaps sem hozhatta vissza őket, mert a shownak tovább kellett mennie.  Egyre forróbb légkörben következtek a jobbnál jobb számok: Jerome Kern egyik legjobb szerzeménye, az „I Won’t Dance” (aminek legkedvesebb változatát Ella és Louis vették lemezre), James Brown dala 1966-ból, az „It’s a Man’s World”, (ismét egy mély drámaisággal előadott szám), az „That Old Black Magic” (amit még Louis Prima és Keely Smith is repertoárjára vett), majd a „Let There Be Love” zárta (volna) a nagyszerű programot. Egészen egyedülálló sikerlavina következett: három ráadás szám. Először a jó kis olasz sláger fiatalkoromból, amit viszont mégis sokan ismertek a közönség soraiban és a refrént hajlandóak voltak együtt énekelni. Ez volt a „Parole parole”.  A „Bye Bye Blackbird”, talán a búcsú diszkrét jelzésére került előadásra, de a további taps mégis előhívta a Myrtill-Pintér kettőst és duettjükben a jó öreg Nat King Cole sláger, a „Mona Lisa” hangzott még el. Amit nagyon értékelni lehetett a közönség kitartásában: senki sem rohant el a mélygarázsba még a ráadás számok közben sem, hanem csak akkor indultak el, amikor véglegesen kiderült, hogy már nincs tovább: haza kell menni.

Nagyon nagy élmény volt, ebben mindenki megegyezett idősek és fiatalok. Huszonéves unokáim, és azok lovagjai, valamint Deseő Csaba és Csécsi Attila barátaim (hogy a 70-esekről is szó essen), egyformán a legnagyobb elégedettséggel nyilatkoztak erről a produkcióról, ami igazán a világ bármely koncerttermében megállta volna a helyét. De erről is csak az jut eszembe, hogy szép-szép, hogy én megpróbálok beszámolni élményeimről, de a régi szlogen adja meg igazán a receptet:

„az élő zenét, a helyszíni élményt semmi sem pótolja”!   

 

Fotó: György Zsolt

Müpa,  2020. január 24.