fbpx

Lemezajánlók

A jazztörténet egyik legnagyobb alakja, a bőgős, zongorista, komponista, hangszerelő, zenekarvezető, polgárjogi harcos és még számos aktivitást képviselő ikon még pályájának csúcsán volt, amikor a Carnegie Hallban adott  koncertet 1974. január 19-én, majd fél évvel később június 15-én. A hosszú időn keresztül a neves Atlantic kiadó szerződésében álló művész egymás után jelentette meg kitűnő albumait, amelyek rendre 5 csillagos minősítést kaptak a Down Beat magazin kritikusaitól. Ebben a sorban foglal helyet ez a lemez is, amely most a korábbi nagylemez borítójával mintegy hasonmás kiadvány kerül a jazzrajongók kezébe, kissé rácáfolva a hanghordozók CD formájának korai temetésére.

A korábban még olyan távolinak tűnő egzotikus „fekete földrész” időközben minden vonatkozásban „felkerült a térképre”. Szögezzük le: zenei vonatkozásban is. Ennek újabb bizonyítéka az Amerikában és világszerte is szép karriert befutott benini énekesnő legújabb lemeze is.

Ha ezt a kérdést este a Harlemben szegezi nekünk valaki, Martin Scorsese Taxisofőrje juthat az eszünkbe. Ha Joel Ross teszi fel, akkor is van benne provokáció. Aki a friss szelekre kíváncsi, melyek megmozgatták a levegőt New York újra nyitó klubjaiban, azoknak ajánlom ezt az albumot. Mikor áprilisban a MagyarJazz lemezajánlójában felvázoltam a Juilliardon végzett induló ifjú jazzerek koncepcióját a zenéről Immanuel Wilkins Omega albuma ürügyén, megemlítettem chicagói születésű, Brooklynban élő Rosst is a megújulás központi figurájaként.

Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik. Annál nagyobb érdeklődést kelt tehát egy basszusos szólólemez, mert a hallgató fokozottan kíváncsi arra, mit tud kihozni hangszeréből a magányosan szólózó muzsikus.

Az utóbbi negyven év változásai a jazzben, mindenekelőtt a popkultúra korábban elképzelhetetlen felszívása a műfajba, kitörölhetetlen nyomot hagytak a patinás lemezkiadók arculatán is. Aki ismeri a régi (vagyis az 1970 előtti) Blue Note kiadványait, a tetszhalotti állapotából újjáéledt vállalat mai kínálatában csak kivételes alkalmakkor fedezi fel a zenei kapcsolatot ama 60-70 évvel ezelőtti jazztörekvésekkel, melyek mitikus nagyságot biztosítottak a cégnek, viszont azt tapasztalhatja, hogy Alfred Lion egykori értékteremtő vállalkozásának mai vezetése örömmel nyit  a 21. századi fiatalságot megszólító stílusokra. Így kerülnek ki sorban a kiadó műhelyéből olyan lemezek, melyekről a hagyományos jazzhangzásokhoz szokott idősebb generációk azt kérdik: hol itt a jazz?

Amikor a „Singers” szó szerepel egy zenekar nevében, a borítót gyanútlanul forgató jazzhallgató rögtön úgy gondolja, itt egy énekegyüttesé lesz a főszerep, olyasformán, ahogy azt a Singers Unlimited vagy a Swingle Singers példáján megtanulta. Mi több, a fogalom nem szorítkozott jazz-előadókra. A leginkább pop énekegyüttesként jegyzett, 1955-ben alakult Gregg Smith Singers Igor Stravinsky érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy a zeneszerző velencei temetésén a család az együttes vezetőjét bízta meg a kórus megszervezésével és vezénylésével.

Már nem is emlékszem pontosan mikor hallottam először Julian Lage-ról. Nyilván valamelyik barátom hívta fel a figyelmem, hogy itt van ez a csodagyerek. Talán Jim Hall-lal láttam együtt játszani egy videón. Hall már nagyon idős és bölcs volt, Lage rettenetesen fiatal, figyelmes és lélegzetelállítóan virtuóz. Hall elismerő tekintetéből sok mindent le lehetett olvasni. Ezután rendre figyeltem Lage munkáit. Love Hurts című lemezénél vált számomra nyilvánvalóvá, hogy korunk egyik legnagyobb jazzgitárosáról van szó. 

Aligha vitatható, hogy a műfaj évszázados történetének egyik legkimagaslóbb képviselője Dave Brubeck. Ennek számos oka van: nemcsak kiváló zongorista-zeneszerző volt, de szervezőkészsége, közéleti szereplése, és nem utolsósorban hosszú, és mindvégig aktív élete is nagyban hozzájárult ehhez. Mindössze pár éve annak, hogy elhunyt (pontosan 2012-ben) és tavaly már születésének 100-ik évfordulójáról emlékezhettünk meg.

Már többször indítottam azzal egy-egy izraeli jazz-zenész új albumának ismertetését, hogy elképesztően sok nemzetközi karriert magáénak mondható muzsikust ad a jazzvilágnak ez a parányi ország. Gondoljunk csak Gilad Hekselman, Yonathan Avishai, Omer Avital, Avishai és Anat Cohen nevére. (Többek művészetét már hazai színpadokon is megcsodálhattuk pl. a gitáros Hekselmant 2018-ban vagy a trombitás Avishai Cohent 2014-ben a BJC-ben.) A műfaj kiemelkedő izraeli képviselői között tartjuk számon a könnyen megjegyezhető névre hallgató zongorista-zeneszerző Shai Maestro-t, akinek legutóbbi lemezét a nagy nemzetközi tekintélyre szert tett ECM jelentette meg.

Amióta John Abercrombie eltávozott közülünk, Pat Metheny és Bill Frisell pedig átigazolt a Warnerhez, felmerült a kérdés, kivel vagy kikkel töltsék be – ha egyáltalán betölthető – az ECM-nél keletkezett hiátust. Mert egy olyan modernista, vagyis a jazz és a posztjazz tipikusan mai megnyilvánulásaira érzékeny kiadó, mint amilyen Manfred Eicheré, úgy tűnik, mind kevésbé lehet meg a label esztétikáját pregnánsan kifejező gitáros nélkül. Más, igen karakteres modern jazzkiadóknál, például az amerikai Cuneiformnál, egymást érik a kiadó arculatát alapvetően befolyásoló gitáros előadók.