fbpx

Lemezajánlók

Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.

Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.

A Táncoló Wittgensteint azoknak a jazzkritikusoknak találták ki, akik lelkesen köszöntik a merész újítókat, azokat a fiatalokat, akik nem tudnak mit kezdeni a zenei műfajokat, illetve a műfajokon belüli stílusirányzatokat elválasztó falakkal, így aztán alkalmasint lebontanak közülük egyet-egyet. Azért a fenti önkéntes kőművesek, illetve az efféle puha forradalmak ellenzői is megnyugodhatnak: nincsenek sokan a „lázadók”. Minden időben kicsi a számuk. Egy zenei revolúcióhoz, még ha csöppnyi is, forradalmár zenészek kellenek, vizionárius újítók, ők pedig nem hemzsegnek korunkban sem.

Hat évvel ezelőtt alakult meg a Big Vicious együttes az Izraelbe hazatelepült Avishai Cohen trombitás vezetésével. Csupa helyi muzsikus kap helyet a zenekarban, egyesek közülük Cohen ifjúkori barátai. Ahogy a zenekarvezető a hazáját, úgy az együttes bizonyos tagjai eredeti műfajukat, a jazzt hagyták el egy időre, de amióta Cohen hazatért és megalakult a Big Vicious, mindenki visszatért a zenéhez, melyet egykor művelt.

A cím egy szinekdoché szinekdochéja – a multiinstrumentalista zenekarvezető új lemeze címében nem nevezi meg a zenét, amit kvartettjével előad, ehelyett a zenét megszólaltató hangszer (szinekdoché) alapanyagáról, egy egzotikus afrikai fáról nevezi el albumát (2. szinekdoché).

„Bolond vagy?”- kérdezte Dewey Redman a fiától, aki miután 1991-ben a Harvardon megszerezte diplomáját, beiratkozott a Yale-re, de az első félév végén otthagyta, és Brooklynba költözött jazzt játszani. Nem ő nevelte fel, és pont ugyanezt tette anno persze, a tanári állását otthagyva Texasból San Francisco felé vette az irányt szaxofonjával. Ismétlődhetnek a sorsok?

Dinner party

2020. július 25.

Az album július 10-én jelent meg, elég friss tehát, bár 2019 végén rögzítették  a  Los  Angeles-i Chalice Stúdióban. Hét szám található a vinyl lemezen cirka 23 perc játékidővel, így praktikusan játszható rádióban is. Korábban kihoztak két klipet, ezek elég népszerűek a közösségi oldalakon. A Dinner party egy új formáció, a modern crossover szupergroupja, mely bemutatkozó lemeze címéül a csoport nevét választotta.

A lemez címe (Nyílt vizek) talán arra utal, hogy a korongon hallható hét kompozíció (melyek között két népdalfeldolgozás is akad) olyan senkiföldjén, stiláris határhelyzetben fogant, ahonnan, mint a nyílt tengerről, bármerre elindulhatunk értelmezésünkkel. Tudván, hogy Süle László sokoldalúan képzett jazz-zenész, valamint azt is figyelembe véve, hogy a 2020 februárjában Helsinkiben felvett lemezt Binder Károly kiadója jelentette meg, és Binder társproducerként is bábáskodott az album felett, hajlunk rá, hogy jazzlemeznek nevezzük a kiadványt. Igen ám, de a szerzemények egy részének karaktere, illetve Senni Eskelinen és hangszere, az elektroakusztikus kantele domináns szerepe a lemezen inkább a produkció crossover vagy világzenei jellegét és gyökereit hangsúlyozza. Megint más kompozíciók vagy azok részletei egy harmadik irányba, a kortárszene felé mozdítják el a hallottakat.

Ahogyan a jazz az egész világon elterjedt, nem könnyű eligazodni a kibővült nemzetközi jazzvilágban. Valljuk be, hogy a hazai, az amerikai és az európai jazz valamilyen szintű ismeretén túl alig vagyunk tájékozottak a távolabbi régiók jazzéletéről. A korábbi évtizedekben magam is legfeljebb néhány dél-afrikai jazzművészről hallottam, talán Abdullah Ibrahim (eredetileg Dollar Brand néven futott) és Miriam Makeba énekesnő voltak azok, akik ismertek lettek szélesebb körben is. Az internetes világban természetesen már sokkal jobb a helyzet, ennek ellenére aligha van nagyobb rálátásunk arra, hogy mi történik jazzvonalon Fokvárosban vagy Johannesburgban, mint Jerevánban vagy Bakuban.

Gyönyörű lemez. Ahogy itt a balatoni pihenésünkben meghallgattuk, megkérdeztem feleségem, hogy mi az első benyomása, és azt mondta, hogy derűt sugároz. Ennél alig lehet pontosabban fogalmazni. Sallangmentes tökéletes jazz lemez. Steve Swallow darabjait vették fel a wikipedia tanúsága szerint egy délután alatt. Pár évvel ezelőtt láttam egy fantasztikus egyórás interjút Carla Bley-vel a nagyszerű zongorista, zeneszerzővel, aki történetesen Steve Swallow felesége. Jazztörténeti jelentőségű interjút, aki teheti nézze meg. Abban az interjúban büszkélkedett el szinte gyermeki lelkesedéssel, hogy ECM művész lett. Leszerződött a nagy múltú német céggel. Gondolom Steve Swallow ugyanebben az időszakban kerülhetett kapcsolatba a zseniális producerrel Manfred Eicherrel.