fbpx

A jazz hírnökeinek hat évtizedes felvételei Japánból / Art Blakey and The Jazz Messengers: First Flight to Tokyo

2021. december 21.

Ahogyan ezt már gyakran tapasztaljuk az elmúlt évtizedek során, a nagy lemezkiadók „raktárkészleteiből”, sőt olykor más forrásokból is évtizedekkel korábban felvett szenzációs zenei „anyagok” kerülnek elő. Szerencsére a CD-kiadás hajrájában még sürgősen publikálják is őket, hiszen ezek az archív felvételek különleges érdeklődésre számíthatnak a jazzrajongók részéről. Ilyen az éppen 60 éve a Blue Note akkori nagy sztárzenészének Art Blakey-nek és Jazz Messengers néven elhíresült együttesének most előkerült felvételsorozata.

A hatvanas évek elején Art Blakey Jazz Hírnökök együttese már évek óta az amerikai jazz élvonalában létezett és nemzetközi reputációja magasan szárnyalt. Érdekes, hogy eredetileg Horace Silver, aki a korai Messengers zongoristája (is) volt, önálló karrierje elején a saját együttesét szerette volna a blikkfangos névvel szerepeltetni, amiből nagy „pengeváltás” alakult ki, de végül is Blakey győzött.

Nos, el kell mondani, hogy ez az aranycsapat az 50-es évek második felében már több Blue Note nagylemezt készített, ezek leghíresebbje a Moanin’ (1958) volt, amely a kitűnő zongorista és komponista Bobby Timmons azóta jazz standarddé vált szerzeményével adta meg az album címét. Persze akkoriban még Benny Golson volt a tenorszaxofonos, ezért is szerepelt minden albumon egy-egy Golson originál. Tudvalevően Golson még Timmonsot is túlszárnyalta az örökzöldek terén, gondoljunk csak az Along Came Betty-re, a Whisper Not-ra vagy az I Remember Clifford-ra.

1960-tól aztán Wayne Shorter lett a tenoros és ekkor alakult ki az a formáció, amely ezen a tokiói koncerten is játszott, azaz Lee Morgan trombitált, Shorter tenorozott, Timmons ült a zongora mellett, Jymie Merritt bőgőzött és a nagy Art Blakey dobolt.  A húszas éveiben járó Lee Morgan kezdetben Clifford Brown hatása alatt állt, de az 50-es évek második felében már vérbeli improvizatőrként játszik az olyan Messengers albumokon, mint a Moanin’ vagy a Big Beat. Később nagy sztár lett, saját neve alatt rengeteg albuma készült. Egyiknek Tom Cat, azaz Kandúr a címe, és bizony Lee mester nagy nőcsábász volt, ami azzal végződött, hogy egy féltékeny babája egyszerűen lelőtte.

Az ifjú Wayne Shorter játékán még Coltrane hatása érződik, de ki tudta volna kivonni magát a jazztörténet legnagyobb tenorosának befolyása alól fiatal szaxofonosként, kivált a 60-as évek elején? Mindenesetre (lehet, hogy csak a későbbiek ismeretében?) a hallgató érzi, hogy ez a tenoros még csodákat fog művelni, ez már itt is nyilvánvaló. (Nem véletlen, hogy Shorter önálló karrierje is a Blue Note-nál bontakozott ki.)

Bobby Timmons zongorista játékában és kompozícióiban (Moanin’ és Dat Dere) egyaránt érvényesül a blues, a gospel, a klasszikus fekete zenei hagyományok erőteljes hatása, egy igazi korai soul zenész.

Jymie Merritt bőgőst is gondosan választotta meg Blakey, hiszen neki, mint a zenekar dobosának igazán nem volt mindegy, hogy ki is a ritmustandem másik oszlopa. (Terjedelmes szólója a Moanin’-ban megmutatta, hogy milyen nagyszerű muzsikus is volt ez a később nem túl favorizált művész, aki egyébként tavaly hunyt el 94 éves korában és mindvégig aktív muzsikusként dolgozott.)

 Maga Blakey pedig az a motor volt, aki évtizedeken át a legnagyobb fordulatszámon működött és működtette a zenei „gépezetet”. Mindig szorosan fogta a gyeplőt, együttesei pedig felértek egy jazz-főiskolával. Számos későbbi sztár muzsikus kezdte pályáját a Messengersnél, még Wynton Marsalis is.

Blakey-vel szerettek már a korai időkben is élő felvételeket készíteni: 1955 őszén a New York-i Café Bohemiában rögzítették egy kétlemezes album zenei anyagát, amelyen még Kenny Dorham és Hank Mobley volt a két fúvós. Még érdekesebb az, hogy éppen az 1961-es japán turné után a párizsi Olympiában is felvettek egy Blakey koncertet az akkor aktuális formációval, azaz a Tokiót is megjárt kvintettel.

A most megjelentetett kivételesen reprezentatív kiadvány CD kiadása olyan „körítéssel” jelent meg, amelyet csak DeLux jelzővel illethetünk A nem kevesebb, mint 56 oldalas füzetben számos hosszabb rövidebb tanulmány olvasható, ezek egyik legérdekesebbje a később fényes karriert befutott japán szaxofonos, Sadao Watanabe visszaemlékezése a koncert turnéra, egy japán újságíró pedig azt a véleményét fejti ki, hogy az amerikai jazz ugyan már az 50-es években is hatott a japán zenei életre, de Blakey látogatása indította meg azt a példátlan érdeklődést a műfaj iránt, amit Japán mutat fel azóta is. Nem kevésbé érdekes Art Blakey fiának esszéje, valamint Lou Donaldson, Louis Hayes és Billy Hart elemzése Blakey-ről (nem a japán turné kapcsán). A csodás képekről már nem is beszélve, amely a japán jazzsajtó címlapfotóiból és Blakey-ék művészi fekete-fehér koncertfotóiból tevődik össze.(A japánok, mint tudjuk, nemcsak a hangtechnikában, de a fényképezés terén is taroltak.)

A felvételek a tokiói Hibiya koncertteremben készültek 1961. január 14-én, hangtechnikailag kifogástalan minőségben (hiába a japánok már akkor is…). Maga a zenekarvezető konferál, abszolút érthetően, már csak a nem angol anyanyelvű közönségre való tekintettel is. A dolog természetéből adódóan terjedelmes számok, összesen 102 perc tömény jazz, az indító Now’s the Time mindjárt 22 és fél perces. (Igaz ez a leghosszabb, de minden tétel 10 percnél hosszabb, kivéve a két félidőt záró félperces szignált, ami Davis TheTheme c. szösszenete volt.) Parker Now’s the Time-ja Blakey grandiózus dobszólójával indul és végződik is, ami nem nagyon marad el a későbbi évtizedek igazán dobművészeknek nevezhető nagy (elsősorban) amerikai zenészeinek teljesítményétől. A stúdiófelvételek sterilitásától eltérően ezeken a koncerteken rögzített zenék remekül bizonyítják az „élő” felvételek vitalitását, felszabadult légkörét. Az ifjú Wayne Shorter tenorja és Lee Morgan remek trombitaszólói a hard bop minden szépségét felvonultatják. A repertoár megválasztása a Messengers által akkoriban favorizált kompozíciókból tevődik össze, hiszen semmi a Nagy Amerikai Daloskönyvből, hanem Parker (Now’s the Time), Gillespie (A Night in Tunisia), Monk (Round about Midnight) és persze a zenekar korábbi vagy mostani tagjainak szerzeményei, azaz Benny Golson (Blues March) és Bobby Timmons (Moanin’, Dat Dere). A lenyűgöző fúvósszólók mellett Bobby Timmons briliáns zongoraszólói is feledhetetlenek. Merritt következetesen kitűnő kísérő, és mint említettem a Moanin’-ban még emlékezetes szólót is hallhatunk tőle. Blakey pedig végig „ott van”, azaz szólóin kívül is hallható, hogy ő a vezénylő tábornok. Szóval soha rosszabb zenét. Tény, és ezt a fiatalabb olvasóknak mondom, ez 1961, a beat vagy rock forradalom előtti időszak, amikor a jazznek azóta sem látott respektusa volt. És azt se felejtsük el, hogy minden fúzió, free, avantgárd és etno ellenére a műfaj leginkább „strapabíró”, ma is élő és virágzó irányzata a hard-bop, aminek kiemelkedő képviselői adnak itt ízelítőt egy korabeli jazzkoncert forró hangulatából.

 És ha már Art Blakey egy 60 évvel ezelőtti turnéjáról beszélünk, akkor itt kell elmondanunk, hogy sajnos a Messengers ugyan soha nem jutott el hozzánk, de Blakey-t tíz évvel később két egymást követő alkalommal (1971-ben és 72-ben) egy igazi all-star csapatban – a Giants of Jazz néven „futó” szextett – tagjaként láthattuk az Erkel Színházban. Érdemes felsorolni a hat ikonikus figurát: Dizzy Gillespie, Sonny Stitt, Kai Winding, Thelonious Monk, Al McKibbon és utoljára, de nem utolsósorban Art Blakey.

 

ART BLAKEY AND THE JAZZ MESSENGERS
FIRST FLIGHT TO TOKYO – THE LOST 1961 RECORDINGS      BLUE NOTE
Hibiya Public Hall, Tokió, 1961. január 14.

 

I. lemez

  1. Now’s the Time (Charlie Parker)
  2. Moanin’ (Bobby Timmons)
  3. Blues March (Benny Golson)
  4. The Theme (Miles Davis)

II. lemez

  1. Dat Dere  (Bobby Timmons)
  2. ’Round About Midnight  (Thelonious Monk)
  3. Now’s the Time  (2. változat)
  4. A Night in Tunisia  (Dizzy Gillespie, Frank Paparelli)
  5. The Theme  (2.változat)

 

Közremúködnek: 

Art Blakey  dobok
Lee Morgan  trombita
Wayne Shorter  tenorszaxofon
Bobby Timmons  zongora
Jymie Merritt  bőgő