Lemezajánlók

A furcsa nevű muzsikusra már 2007-ben felfigyeltem, amikor is megnyerte a Thelonious Monkról elnevezett jazzverseny trombita kategóriáját. Debütáló albuma a Fresh Sound kiadónál jelent meg, majd felfigyelt rá a Blue Note elnöke, Bruce Lundvall, így2011-ben már első Blue Note lemezét ismerhettem meg. Második BN albumáról már kritikát is írtam a Gramofon 2014. nyári számába. És íme, itt a hatodik Akinmusire album (az ötödik BN), amiről ugyancsak módomban áll nyilvánosság előtt kifejteni véleményemet. 

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb CD-je az a kiadvány, amelyet Harcsa Veronika, Anastasia Razvalyaeva és Fenyvesi Márton jegyez. Nem jazz lemezről van szó, ezt előre kell bocsátani. Még akkor sem, ha Harcsa Veronikát jazz énekesként, Fenyvesi Mártont pedig jazz gitárosként ismerjük, és az is igaz, hogy a Debussy NOW! című CD-jük darabjaiban fel-feltűnnek jazzes elemek és fordulatok, pár hangból álló mikro-improvizációk. 

Tíz nappal 69. születésnapja előtt, január 8-án megjelent Russell Ferrante első saját néven jegyzett CD-je, az Inflexion. A zongorista-zeneszerző, hangszerelő közel félévszázados pályafutása során játszott többek között Art Blakey, Wayne Shorter, Joe Farrell, Bobby McFerrin, Marcus Miller, Joni Mitchell, Art Pepper, Ernie Watts, Dave Grusin turnéin és lemezfelvételein is, írt filmzenét (pl: Star Trek IV), de neve igazán a Yellowjackets egyik alapítójaként vált ismertté. A több tagcserét, sőt teljes vérátömlesztést túlélt zenekar 1980-as megalakulása óta készült több mint 20 album közül tizenöt Grammy-jelölést kapott, és két alkalommal, - 1987-ben a „Shades” című lemezükről az "And You Know That" című kompozícióval (R&B Instrumental Performance), majd 1989-ben a „Politics” albummal (Jazz Fusion Performance) - a díjat is sikerült elnyerni. Ez elsősorban az eredeti felállásából egyedül megmaradt Russell érdeme, aki jó érzékkel kormányozta a hajót az R&B vizeiről a kedvező széljárást mindig megtalálva, leginkább a jazz fúziós áramlatai felé.

Két évvel a Gyermekeknek első válogatásgyűjteményét (2018) követően Binder Károly triója, vagyis a zongoraművész mellett Fonay Tibor bőgős és Hidász Tamás dobos elkészítette az ismét tizenöt darabból álló második albumot. Igazi örömhír ez mindazoknak, akik Bartók zenéje és lehetséges jazzfeldolgozásai iránt egyaránt érdeklődnek.

A Modern Art Orchestra roppant kreatív megalkotója és vezetője, Fekete-Kovács Kornél nagy álmodozó, aki abban különbözik az álmodozók átlagától, hogy álmait rendszerint valóra is váltja.

Három évvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy írhattam Gyárfás Attila Hollandiában megjelent Cloud Factory című albumáról, mely üdítően eredeti utakon járt, miközben minimalista formákkal folytatott izgalmas zenei kísérleteket.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

Erős lemez a Butcher Brown nevű formáció nyolcadik CD-je, a #KingButch. Olyan, mintha az amerikai együttes zenei evolúciójának kivirágzását jelentené ez az album.

A könyvolvasást ajánlom Michael Wollny Mondenkind című új lemezének hallgatása közben. A hírek olvasását viszont semmiképpen sem (ott ugyanis a Holddal összefüggésben a holdra szállás évfordulójáról szóló megemlékezések óta például arról lehetett olvasni, hogy privatizálják, méghozzá potom áron, legalábbis a kőzetmintavételt). Ezekben a háborús hangulatra emlékeztető időkben a művészetre jobban oda kell figyelnünk, hogy megőrizzük józan ítélőképességünket. Wollnyt, a német zenekarvezetőt és pianistát nagyon fontos, érvényes alkotónak tartom, aki tudatosan építkezik, miközben hallgat egészen ösztönös mélyekből feltörő impulzusokra. Ő igazi játékos, a szó homo ludens értelmében is. Ez az új szóló zongoraalbum nyugalmat, bőséges lelki muníciót, és befelé fordulást kínál. De mondom, Wollny nem magába zárkózó alkat, ezekben a 2020 áprilisában rögzített darabokban is reflektál arra, ami a külvilágból eljut hozzá, pont mint a hold. Néhány lehetséges értelmezést, asszociációt ezek közül maga is megemlít a lemezkiadó honlapján. És akkor már az a könyv, amit az ember kézbe vett, legyen szimbólumszótár. Azt lapozgatva még újabbak ideillő vonatkozásokra bukkanhat.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

1. oldal / 8