Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
16
23
25
31

A nagy elődök - 14. rész

2020. július 17.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TROMBITÁSOK VI.  (A bebop trombitások)

Amikor a bebop vezérszelleme, az altszaxofonos Charlie Parker nem Dizzy Gillespie-vel állt ki a pódiumra, az akkor mindössze 19 éves Miles Davist kérte fel trombitásnak. A fiatal Miles, saját bevallása szerint, roppant elfogódott volt a nagy ember árnyékában, ráadásul tudta magáról, hogy nem tud Dizzy Gillespie sebességével és magas regiszterében fújni, így aztán saját képességeinek megfelelően formálta a stílusát. Általában a közép regisztert és a közepes tempót favorizálta. Megkockáztatnám az állítást, hogy ő soha nem volt igazi bebop trombitás, ami persze semmit sem von le a nagyságából. Úgy érzem, ő már 1945-ben is azt a stílust játszotta, ami később, nem kis részben az ő kezdeményezésének köszönhetően, a „cool” stílus néven vált ismertté. Akik 1945-ben Parkert hallották, azok vagy anti-klimaxként élték meg Davis, általában a szaxofonosét követő szólóit vagy üdítő kontrasztként.

1)  CHARLIE PARKER with MILES DAVIS Billie’s Bounce (1945)

Volt olyan vélemény is, miszerint Parker azért választotta Davist trombitásnak, mert a fiatal zenész visszafogottsága még jobban kihangsúlyozta a szaxofonos virtuozitását. De ilyet maga Parker soha nem mondott. A következő számon, ha jól tudom, Davis első lemezre vett szólóját hallhatjuk. Parker együttesében.

2) HOWARD McGHEE Mop-Mop (1946)

Ez természetesen nem az utolsó alkalom, hogy Miles Davis-szel foglalkozunk ebben a sorozatban. A bebop virtuóz, tüzes és radikális szelleméhez sokkal jobban, illett a mára már, roppant igazságtalanul, jóformán feledésbe merült trombitás, Howard McGhee játéka. Mint korának majdnem minden nagy jazz-zenésze, ő is big bandekben kezdte a pályafutását, majd felfigyelt rá és bevette saját együttesébe a tenor-szaxofon “alapító atyja”, a fiatal modernistákat kedvelő, ha nem is követő Coleman Hawkins. McGhee a Hawkins csapattal érkezett Kaliforniába, de ott összekülönbözött a főnökkel és ott maradt a nyugati parton, ahol az egyik legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott modernista lett. Mint már korábban jeleztem, Kaliforniában nem hogy világhírre, de még országosra sem tehetett szert akkoriban a jazz zenész. Ugyanakkor a Roy Eldridge és Dizzy Gillespie játékát mintának tekintő McGhee technikailag nyugodtan felvehette a versenyt saját bálványaival, és ezzel a technikával a saját hangján tudott megszólalni.

 

 

3)  HOWARD McGHEE with J.J. JOHNSON & SONNY STITT Buzzy

A felvételen Howard McGhee mellett olyan kaliforniai nagyságok is szerepeltek, mint a tenorszaxofonos Teddy Edwards és az altos Sonny Criss. McGhee 1947-ben tért vissza New Yorkba, ahol egy ideig ragyogóan játszott, de hamarosan kábítószer problémák okán került sokáig süllyesztőbe. Amikor időnként kimászott a saját maga által ásott gödörből, még mindig tudott remekelni, mint a következő, talán az ötvenes évek végén készült “all stars” felvételen, ahol az övé az első szóló. (Ez a szám nem fellelhető a Spotify-on)

 

 

4)  CHARLIE PARKER with KENNY DORHAM Passport (1945)

McGheenek volt alkalma az előbbi felvétel szerzőjével, Charlie Parkerrel is játszani, de a bebop akkor még szintén fiatal másik nagy trombitás reménysége, Kenny Dorham két évet töltött a mesterrel. Ő váltotta Miles Davist Parker mellett. Nagyszerű adottságokkal rendelkező zenész volt, kinek játékából gyakran visszaköszönt a blues hagyomány, s ráadásul még gyors számoknak is tudott lírai kicsengést kölcsönözni, de aranykorát igazán később élte, s épp ezért rá is visszatérünk még, de azért érdemes meghallgatni az ő szólóját is Parker együttesében, amely inkább a Miles Davis, semmint a Gillespie mintát követi.

 

 

5)  FATS NAVARRO Goin’ To Minton’s (1947)

És ezzel elérkeztünk a bebop korszak másik Gillespie-hez mérhető trombitásához, a nagyon fiatalon elhunyt Theodore “Fats” Navarrohoz, aki sokak szerint Gillespie-en is túltett volna, ha tovább él, noha nem játszott Dizzy-éhez mérhető szerepet az új muzsika kialakításában, viszont tónusa, noha ő is könnyedén vette a magas regisztert, de tisztább volt, mint Gillespie-é és a frazírja is teljesen a sajátja. Meglehetősen kevés felvétel maradt ránk tőle, melyeken általában “sideman”-ként hallható, de azok azt hiszem bizonyítják a fentieket, noha az első példát saját együttesével hallhatjuk, amelyben zongoristája és gyakori társa a zseniális komponista-hangszerelő, Tadd Ameron volt.

 

  

 

6)  FATS NAVARRO Ko Ko (1947)

Érdemes meghallgatni Navarrot azon ritka felvételek egyikén, amelyen Parkerrel játszik, ráadásul a bebopért lelkesedő jazz kritikus, Barry Ulanov által összeállított igazi “all star” csapatban, amelyen Parker és Navarro után a klarinétos John LaPorta, a tenor szaxofonos Allen Eager és Lennie Tristano hallható. Mondhatni, Navarro Parkert követően sem lóg ki a sorból.

 

 

7)  FATS NAVARRO Nostalgia (1947)

Búcsúzzunk ettől a csodálatos zenésztől kissé visszafogottabb tempóban, ahol játékának lírai dimenziói is nyilvánvalóak.

 

 

  

(Folyt. köv.)