koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
7
Dátum : 2019. dec. 7.
13
Dátum : 2019. dec. 13.
24
25

Jazzfesztivál a trópusi ég alatt

2019. máj. 23.

Évtizedekkel ezelőtt hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a jazz csak Amerikában, Európában és legfeljebb Japánban számíthat kedvező fogadtatásra.  Azért a csordogáló nemzetközi jazzirodalomból (elsősorban a hozzánk eljutó Down Beat jazzmagazinból) olykor értesülhettünk arról, hogy az amerikai külügyminisztérium, a State Department jóvoltából közismert amerikai zenekarok számára rendeztek koncertkörutakat  egzotikus országokba, olykor a vasfüggöny mögé is.

A „szovjet blokk” országaiba irányuló „fellazítás” talán kevésbé volt egzotikus, de annál nagyobb figyelmet kapott. Ezek között kiemelkedő volt Benny Goodman zenekarának 1962-es szereplése a Szovjetunió legnagyobb városaiban. A moszkvai Luzsnyiki stadionban adott koncerten még Nyikita Hruscsov pártfőtitkár is jelen volt. Nálunk 1965 nyarán Louis Armstrong All Stars együttese törte meg a jeget, amikor csaknem százezer néző előtt játszott a Népstadionban, majd Ella Fitzgerald két Erkel színházi fellépésével folytatódott a sor 1968-ban, ill. 1970-ben. Tehát az igazi jazzsztárok mihozzánk csak a 70-es és 80-as években jutottak el, míg a korabeli Lengyelországba, Csehszlovákiába és főleg Jugoszláviába hamarább és sokkal többen látogattak.  
Visszatérve a „harmadik világ” országaira, 1980-ban már szinte bejáratott fesztiválnak számított a Bombay-ban (ma Mumbai) évente megrendezett Jazz Yatra fesztivál a Rang Bhavan hatalmas szabadtéri színpadán. 1980 februárjában külkereskedőként sikerült egy aktuális indiai utamat úgy szervezni, hogy éppen a fesztivál idején lehettem Bombayben. A rendezvénysorozat egy egész héten át tartott, de egyrészt nem tartózkodtam végig a helyszínen, másrészt az igazán fontos koncerteket céloztam meg.

Érdekes, hogy a Stan Getz Quartet játéka meglehetős csalódást okozott, mivel akkoriban a pályája során oly’ sok stílusirányzatban sikeres tenorfenomén a jazz-rock próbálkozásaival bizony nem igen öregbítette hírnevét. Kísérői sem tartoztak a legnagyobbak közé: Chuck Loeb gitározott, Andy LaVerne kezelte a szintetizátorokat és egyéb billentyűs hangszereket, Brian Bromberg bőgőzött és Victor Jones dobolt. Ráadásul be kellett érnünk a billentyűs, LaVerne szerzeményeivel, és az egész közönség az „igazi” Stan Getz-et szerette volna hallani, akár a melodikus bebop stílusú vérpezsdítő számaival, akár balladákkal, de beértük volna az akkorra már „kifáradt” bossa novákkal is.  

A fesztivál sztárvendége a mindössze egy évvel korábban elhunyt Charles Mingus továbbélő zenekara, a Mingus Dynasty volt. A blikkfangos név abból adódott, hogy korábban az egyik Columbia nagylemez borítóján Mingusnak olyan fotója jelent meg, amelyen kínai császári öltözetben szerepelt, hiszen véletlenül a neve is utalt a Ming császárok dinasztiájára, sőt a felmenői között történetesen kínaiak is voltak. Mindenesetre már életében is szerepelt zenekara ezen a „márkanéven”, amit aztán özvegye, Sue Mingus is igyekezett tovább működtetni. Ikonikus zenészek játszották Mingus szerzeményeit a Mester hangszerelésében, olyanokat, mint a „Boogie Stop Shuffle”, a „Fables of Faubus”, a „Chair in the Sky” vagy a „My Jelly Roll Soul”.

Az impozáns névsor pedig még inkább magáért beszél: Ted Curson trombita, Jimmy Knepper harsona, John Handy alt-, George Adams tenorszaxofon, Hugh Lawson zongora, Mike Richmond bőgő és Dannie Richmond dob.

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy abban az időben magyar fellépők is legyenek egy ilyen távoli jazzeseményen. Igazán szívet melengető volt az a tény, hogy Pege Aladár kvartettje is meghívást kapott Mr. Jhaveri-től, a nemzetközi jazzvilágban is respektált impresszáriótól. Ismeretlen okokból az együttes fúvósszólistája, Csiszár Péter tenorszaxofonos nem kapott útlevelet, így mivel a témák eredetileg szaxofonra voltak írva és kvartettre hangszerelve, ezt Alinak az utolsó pillanatban kellett trióra adaptálnia. De ahogyan mondani szokás „minden rosszban van valami jó”, a dolog természetéből adódóan Alinak még több lehetősége nyílt arra, hogy frenetikus virtuóz bőgőszólókkal kápráztassa el a közönséget.

A Pege trió (Tornóczky Ferenc gitár és Jávori Vilmos dob) a csillagot is lejátszotta az égről, pedig a hatalmas szabadtéri színpad felett a szurokfekete égen gyönyörű trópusi csillagok tündököltek…  Ali mindent „bevetett”, szépen felépített szólóiban nemcsak pengette behemót hangszerének húrjait, de briliáns vonózással is fokozta a produkció különlegességét. Természetesen több Pege szerzemény („Printer’s Devil”, „Pique Dame”), valamint több magyar népdalfeldolgozás (köztük a szólóban előadott „Elvesztettem páromat” c. gyermekdal) és Ellington kompozíciók (Mingus és zenészei is rajongtak Ellingtonért) is elhangzottak frenetikus sikerrel. Az amerikai zenészek szorongatták Ali és társai kezét, és a fogadáson Aliék alig akarták elhinni, hogy személyemben még egy magyar jazzrajongó is jelen volt. (Jávori Vilit személyesen ismertem.)

Nem véletlen, hogy másnap aztán az indiai és a nemzetközi sajtó is felsőfokú jelzőkkel illette Pegéék teljesítményét. Az Indian Express c. lapban olvashattuk: „Az est legjobbja mindenképpen a Pege trió volt. Pege ujjtechnikája az akusztikus bőgőn, különösen a gyermekdalban olyan fantasztikus volt, hogy hosszú ideig nem leszünk képesek elfelejteni. Bámulatosan használta a vonót is…. Sue Mingus könnyekben tört ki, s közölte, hogy férjének egyik bőgőjét Pegének ajándékozza.”

Végül, még arról a különleges élményemről is beszámolnék, amit a záróest fő attrakciója az „East Meets West” nyújtott. A klasszikus indiai zenét játszó, akkor éppen 60 éves, pályája csúcsán járó világhírű szitárművész, Ravi Shankar és együttese a nyugati jazz legkiválóbb előadóit látta vendégül a színpadon. Ha létezik különleges élmény, ez igazán az volt. A Mingus Dynasty legjobb szólistái, akik egyébként már kifejezetten a keleti zenei formák iránti érdeklődésükkel tűntek ki korábbi működésük során is, kaptak meghívást erre a nem mindennapi „fúzióra”. A két nagynevű szaxofonos: John Handy és George Adams olyan szervesen illeszkedett be az indiai zenészek közé, mintha csak évek óta együtt játszottak volna. Tudni kell, hogy az indiai zene, kultúra és filozófia ekkoriban igazán népszerű volt a nyugati világban, például George Harrison, a Beatles egyik legszimpatikusabb tagja és sokan mások is nagy érdeklődét mutattak az indiai zene iránt.

Ravi Shankar héthúros szitáron játszott, és az említett okokból ez a hangzásvilág már ismerősen hangzott a nyugati vendégek számára is. A csodás környezetben ez a misztikus, olykor szakrális muzsika elbűvölte a hallgatóságot: az indiaiakat azért, mert számukra mindez otthonosan hangzott, a külföldieket pedig ennek egzotikus volta nyűgözte le. A monstre gálakoncert életem egyik legnagyobb élménye volt, amely ma is élénken él emlékezetemben.