Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Jimmy Heath – Love Letter

2020. október 15.

A jazz története tele van olyan kitűnő zenészekkel és énekesekkel, akik ugyan nem lettek a műfaj sztárjai, de művészi teljesítményük, jelentőségük és akár hangzó örökségük sem marad el  lényegesen azokétól. Nos, ezek egyike egy „jazzdinasztia” képviselője, Jimmy Heath (1926) szaxofonos-zeneszerző-hangszerelő. „Hattyúdala”, utolsó lemezalbuma nemrégiben jelent meg a patinás Verve Records gondozásában. Tavaly év végén rögzítették három különböző amerikai stúdióban és a nagy jazzikon rövidesen, január 19-én, 93 éves korában eltávozott közülünk…

A három Heath testvér nevét minden jazzrajongó betéve tudja. A legidősebb, a bőgős Percy Heath (1923) a Modern Jazz Quartet oszlopos tagjaként, már csak a „négyesfogat” hallatlan népszerűsége és több évtizedes fennállása kapcsán is hármójuk közül minden bizonnyal a legismertebb volt, 15 évvel ezelőtt hunyt el.  A fivérek „Benjáminja” Albert „Tootie” Heath (1935) dobos ugyancsak szép karriert mondhat magáénak, 85 évesen még aktív. Ezzel együtt a rangsorban (ha lehet ilyet felállítani) alighanem ő a harmadik. Sőt elmondhatom, ha már ennél a hasonlatnál maradunk, hogy Percy és Jimmy holtversenyben voltak az elsők, mert utóbbi ismertségét legalább akkora szakmai és rajongói értékelés fémjelezte, mint Percy-ét. Érdekes véletlen, hogy saját nevén megjelent első lemezalbuma (The Thumper) éppen hatvan évvel  ezelőtt, 1959-ben látott napvilágot a neves Riverside kiadónál.

Percy-t kétszer láthattam Budapesten, egyszer pedig Prágában, Albert Heath pedig az MJQ második budapesti koncertjén 1996-ban az időközben elhunyt Connie Kaye szerepét vette át a doboknál, mégpedig kifogástalanul illeszkedve az MJQ cizellált játékába.   

De mielőtt belebonyolódnék a Heath dinasztia történetébe, koncentráljunk erre a remek lemezalbumra. Jóllehet igazán mindenevő vagyok a jazzben, sőt általában is a zene világában, mégis különleges örömmel fogadok egy-egy olyan albumot, mint amilyen ez is. Lehet az veterán muzsikus felvételsorozata korosabb kísérőkkel, vagy akár fiatalokkal, lehet az ifjú generáció alkotása, egy biztos: a swingelő mainstream modern jazz mindig beválik és hatásos. Az ilyen albumok több hívet szereznek a műfajnak, mint a „vájtfülűeknek”, a legprogresszívebb szakértőknek szóló lemezek.  Nagyon érdekes, de sokaknak, jómagamnak is igazán tetszetős, az utóbbi években divatos megoldás, hogy egy-egy számban neves vendégművészek (akár énekesek) is közreműködnek. Ezen az albumon is egy Kenny Dorham szerzeményben Wynton Marsalis trombitál, egy Billie Holiday dalban Cécile McLorin Salvant énekel, egy Gordon Parks kompozíciót pedig Gregory Porter ad elő. Ez a megoldás arra is rímel, amit az énekesek fellépésénél gyakran hiányolok, hogy nem elég egy zongoratrió kíséret, nagyon feldobja a produkciót egy-egy fúvós hangszer, de még akár gitár vagy vibrafon használata is, ahogyan megtörténik ez Jimmy Heath utolsó albumán is.    

Egyébként az elhangzó mind a nyolc szám jazzballada, a hangszerelések is a zenekarvezetőt dicsérik, ő maga tenor- és szopránszaxofonon játszik.  (Igaz utóbbin mindössze egy saját szerzeményén.) A kísérők sem akárkik: Kenny Barron (zongora), Lewis Nash (dobok), Russell Melone (gitár) és a talán kevésbé ismert két további hangszeres: David Wong (bőgő) és Monte Croft (vibrafon).   Heath három saját szerzeménnyel szerepel, az említett – vendégművészekkel előadott – számokon túl még egy közismert Dizzy Gillespie standard, a „Con Alma” és egy ugyancsak, a műfaj alaprepertoárjába tartozó, másik Billie Holiday szerzemény, a „Don’t Explain” teszi teljessé az albumot.  (Egyébként éppen ezzel zárul a lemez.)

Szólni kell a kísérőfüzet nyolc(!) oldalas rendkívül érdekes tanulmányáról, amit  a neves amerikai jazz kritikus és szakíró, Gary Giddins jegyez, valamint a címlap és a belső művészi fotók készítőjéről, Carol Friedman-ról is, a név egy hölgyet takar. Egyébként régi barátjaként éppen ő javasolta Heath-nek, hogy készítse el ezt a ballada-albumot. A szó legnemesebb értelmében vett konzervatív, rendkívül letisztult zene ilyen remek körítéssel a legjobb hagyományokat idézi, amelyet többször tettünk már szóvá, hiszen – legalábbis szerintem – igazán élvezni csak némi háttér információk ismeretében lehet bármilyen művészetet, így a jazzt is. Nos, ez az album ebben az aspektusban is kitűnően sikerült!

Verve Records/Universal, 2020

  1. Ballad from Upper Neighbors Suite   (Jimmy Heath)
  2. Left Alone   (Billie Holiday, Malcolm Waldron)    with Cécile McTorin Salvant  
  3. Inside Your Heart   (Jimmy Heath)
  4. La Mesha   (Kenny Dorham)   with Wynton Marsalis
  5. Don’t Misunderstand   (Gordon Parks)    with Gregory Porter  
  6. Con Alma    (Dizzy Gillespie)
  7. Fashion on Passion   (Jimmy Heath)
  8. Don’t Explain   (Billie Holiday, Arthur Herzog Jr.)

 

Közreműködnek:

Jimmy Heath,  tenor- és szopránszaxofon
Kenny Barron, zongora
David Wong, bőgő
Lewis Nash, dobok
Monte Croft, vibrafon
Russell Malone, gitár

vendégek:
Wynton Marsalis, trombita
Gregory Porter, ének
Cécile McLorin Salvant, ének