Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
27
Márton Attila

Márton Attila

Első írásaim a Magyar Ifjúságban és a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg. 1977-ben megnyertem a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum c. folyóiratának pályázatát. Állandó munkatársa voltam a MaJazz c. folyóiratnak, jelenleg pedig a Gramofonnak, a Demokratának és a Hegyvidék c. lapnak. Publikáltam még az EMI Hangjegyzet c. periodikájában és az Universal jazzújdonságokat bemutató lapjában is. Jazzadások készítésében közreműködtem a Petőfi-, a Bartók-, a Klub-, a Civil- és a Fiksz-rádióban. A Jazzma.hu internetes honlapon több száz koncerttudósítás és egyéb jazzvonatkozású írás jelent meg tőlem. Hivatásos jazzrajongó címmel jelent meg cikkeim válogatása, és társzerzője voltam Deseő Csaba Kettősfogás c. memoár kötetének. 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye András életműdíját.

A jazz aranykorának minősíthető, a világháború utáni évtizedekben számos jazzkoncertet rendeztek a legendás épületben Ella Fitzgeraldtól Duke Ellingtonig, Oscar Petersontól Miles Davisig. Ezek közül sokat hanglemezen is megjelentettek. Nos, ebben a patinás teremben voltam résztvevője annak az óriási sikerű koncertnek, amelyet a világhírű bőgős, Charles Mingus nagyzenekara adott 1996. október 14-én. Mingus ugyan sok évvel korábban elhunyt, de a különleges zenei világát képviselő együttes tovább folytatta missziónak mondható tevékenységét, Mingus páratlan zenei örökségének gondozását.

Aligha kell bizonygatnom, hogy mennyire kiéheztünk már az élő zenére. Rám aztán biztosan érvényes ez, hiszen aki olvassa az írásaimat, szinte már unhatja a befejező szlogenemet, mely szerint „az élő zenét semmi sem helyettesíti”. Nos, kedden estére meghívást kaptam a Háló klubestjére, ami persze live stream adás okán zártkörű rendezvény volt, de örömmel rohantam, mert utoljára október 25-én a Hajdu Klára Quartet koncertjén volt részem élő jazz élményben!

Alighanem egyetért velem akár a világ jazztársadalma is, hogy a félévszázada, pontosan 1971. január 1-én, Chicagóban született ikonikus jazzmuzsikus a tenorszaxofon legnagyobb művelőinek igen szűk elitjébe tartozik. Mi több még a nádfúvós hangszerek közül olyan további instrumentumok mestere is, mint a szopránszaxofon vagy a basszusklarinét.

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.

Kiváló lemez, a svéd jazz tisztelgése (Sir) Paul McCartney előtt. Három olyan jazzmuzsikus, akik egyenként is igazi karriert építettek fel: a ma már hatvanon túli gitáros, Ulf Wakenius, aki tíz évet töltött az Oscar Peterson Quartetben, Lars Danielsson, aki  máig is az egyik legfoglalkoztatottabb európai bőgős, számtalan kiemelkedő projekt (és lemez) szereplője, valamint Magnus Öström, aki a világhírű E.S.T. dobosaként lett ismert.

Napjaink erősen megváltozott művészeti világában (amelyben persze elsősorban kedvenc műfajunkra /is/ gondolunk) a vokális jazz nem tartozik olyan mértékben a közönség által favorizált kategóriába, mint hajdanában. A „gyengébb nem” képviselői közül még mindig sokkal többen lépnek a világot jelentő deszkákra (gondoljunk csak a hazai énekesnő-dömpingre), a férfiénekesek viszont sokkal mostohább megítélés alá esnek. Így aztán a nyugati világban is jó, ha negyedannyi kiemelkedő „male singer” akad, mint a „female” kategóriában.  Azért egy kiemelkedő kivétel akad: Gregory Porter!

Hajdu Klára pályáját már sok éve ismerem, hiszen korábban a BEG (Balázs Elemér Group) énekeseként éveken át találkoztam művészetével. Saját szólókarrierjét pedig még inkább szorosan követtem és követem.  Mind a négy korábbi lemezéről írtam különféle fórumokon, koncertjein pedig szinte mindig jelen voltam, és persze azokról is örömmel számoltam be a jazzrajongók táborának. Nem csoda hát, hogy amikor a BJC kéthavi műsorfüzetében megtaláltam Klára újabb koncertjét, első dolgom volt bevésni előjegyzési naptáramba, még akkor is, ha a műsorfüzet címlapján maga Miles Davis is maszkot viselt…

Közismert, hogy Tommy a forradalom leverését követően 18 évesen hagyta el Magyarországot, és éppen fél évszázad után 2006-ban tért haza. Mindig büszkén vállalta magyarságát és több zeneműben állított emléket az 1956-os forradalomnak. Ezúttal legújabb, öt tételből álló kortárs zenei alkotásának bemutatójára került sor, amelynek megismerése a legszélesebb közönség számára is lehetővé válik, mivel október 22-én a Magyar Rádió 6-os Stúdiójában is rögzítették, amit aztán majd a Bartók Rádió egyik jazzműsorában lehet meghallgatni a közeljövőben.  A koncertet megelőző főpróba képi rögzítésének részleteiből ízelítő látható október 23-án este 7-kor az M5 tévé Librettó c. műsorában.

A jazz műfaján belül vannak olyan stílusirányzatok, amelyek már a megszólalás pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző erőteljes atmoszférát. Nos, ilyen a még szerencsére sokak által „beszélt nyelv”, azaz a hard-bop, amely a hirtelen felbukkanó és gyorsan elmúló divatok ellenére, már vagy hat évtizede a modern jazz legéletképesebb irányzata. Merem állítani, hogy nálunk ezt hitelesen csak igen kevés formáció képviseli, ezek között pedig Pataj Gyuri olykor változó felállású ötös formációi igazi csemegék. Amikor felbukkannak, én mindig ott vagyok.