Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A kortárs improvizációs jazz magasiskolája a BMC nagytermében

2019. április 29.

Nem mindennapi élményben volt része annak a kevés jazzbarátnak, akik ezen a hétköznap estén eljöttek a BMC nagytermébe, hogy egy különleges jazzkoncertnek legyenek tanúi az egyre aktívabb rendezőiroda, a Get Closer jóvoltából.  Már pár héttel ezelőtt is egyetértettem azokkal a jazzrajongókkal, akik ugyanitt Gwylim Simcock (Pat Metheny zongoristája) szólóestjén azon keseregtünk, hogy egy ilyen esemény másutt Európában teltházas koncert lenne.  Ráadásul Linda Oh, (azaz teljes nevén Linda May Han Oh) az est hős(nője) immáron visszajáró szereplő a magyar színpadon, igaz most lépett fel először saját formációja élén. Jómagam persze korábbi fellépésein is jelen voltam, sőt a Sound Prints c. lemezről, amelyben ő a ritmusszekció oszlopa, még ötpontos kritikát is írtam a Gramofon 2015 nyári számába.

A művésznő elég kalandos úton jutott el New Yorkba, mert shanghai eredetű kínai szülök gyermekeként született Malajziában, de már 3 éves korától Ausztráliában nőtt fel. Ott tanult zenét, zongorázott és basszusgitáron játszott rock and roll bandákban. Tanulmányait aztán a Manhattan School of Music-ban fejezte be. Tanárai Dave Liebman, Rodney Jones és John Riley voltak.

Jómagam először 2012 őszén a Joe Lovano-Dave Doiuglas Quintet basszistájaként láttam a Trafóban, ahol nemcsak a két fúvósszólista, de a pici hölgy a nagybőgővel is óriási sikerrel szerepelt.  Majd mindössze másfél évvel ezelőtt, 2017 novemberében ugyancsak a Get Closer iroda rendezésében a MoMSport hatalmas csarnokában a Pat Metheny Quartetben nyújtott játéka alapján győződhettem meg kivételes képességeiről.  

Azért a két kísérő zenészről is szólnék, hozzátéve, hogy ezúttal a trió főszereplője, szólistája maga Linda volt, mégpedig elsősorban bőgőn, majd a koncert második felében basszusgitáron is. Egy kubai zongorista, bizonyos Fabian Almazan és a fekete amerikai dobos Rudy Royston voltak a kísérők. A zongoristát korábbról nem ismertem, a hírek szerint Linda vőlegénye. Oh… Viszont annál inkább „régi” ismerős Rudy Royston. Ő ugyanis hogy, hogy nem 2014. április 19-én ugyanebben a teremben Szakcsi Lakatos Béla, Tim Ries amerikai tenorszaxofonos és Robert Hurst társaságában adott koncerten dobolt, amelyet aztán „Climate Change” címmel a BMC Records adott ki. De Luis Perdomo triójában is játszott, igaz, hogy a budapesti fellépéseken mások helyettesítették, de a Perdomo trió lemezein ő hallható.   

Ilyen előzmények után érthetően nagy érdeklődéssel ültem be a trió koncertjére – és nem csalódtam. Nagyrészt két évvel korábbi, „Walk Against Wind” c. lemezalbumukról szemezgettek, de néhány újabb kompozíció is elhangzott. A számok a komponistaként is igen jelentős Miss Oh szerzeményei voltak. Ami a bőgőjátékát illeti, már az első hangoknál lebilincselő gyönyörű sound-jával lepte meg a hallgatóságot, amely engem kifejezetten Ray Brown-ra és Charles Mingus-ra emlékeztetett. És mit ad isten, amikor a koncert után kedvenceiről érdeklődtem, éppen őket nevezte meg.  

Mindjárt a lemez első számával, a „Lucid Lullaby”-jal indítottak, majd kakukktojás következett: a Csillagok háborúja (Star Wars) egyik ismert betétdala, a „Yoda” hangzott el. Persze a témák csak okot adtak a csodás improvizációkra. A  harmadik számban, a „Firedancer”-ben aztán már olyan magas művészet bontakozott ki mindhármuk részéről, hogy nem győztünk álmélkodni. Magyarul, egy papírlapról felolvasva konferálta be a „Speech Impediment” c. saját szerzeményét, amely hosszú zongora intro-val indult, majd egy édesbús melódiába torkollott, legnagyobb meglepetésünkre Miss Oh énekelt és basszusgitározott. A kolosszális dobszólónak a felvezetése is percekig tartott, majd a fergeteges szóló hatására, megállapítottam a régi igazságot: a világ legjobb dobosai ma is Amerikában vannak. (Ezt a végén el is mondtam Roystonnak.) Ezután egy újabb énekes szám következett, egyre gyorsuló tempóban, majd hatalmas szóló – ezúttal a basszusgitáron. Voltaképpen ezzel zárult a másfél órás program, de a vastapssal kiérdemeltük az említett lemez utolsó számát, a „Western”-t.  Persze nem a Country&Western világából idézte, hanem Miss Oh-nak egy gyors jazz száma volt a szóban forgó darab.

A koncert után még sikerült kellemes beszélgetést folytatni a zenészekkel, dedikálták azokat a lemezeket (Szakcsi, Perdomo), amelyek rendelkezésemre álltak, de nem lehetett CD-t vásárolni, mert a bemutatott album csak rendelésre szerezhető be. A számomra eléggé idegen új technika része volt egy origami jellegű papírborító, amihez a zenei anyag – némi anyagiak fejében – letölthető.

Hát lehet, hogy valakinek ez egyszerűnek tűnik, de én még „megrekedtem” a hagyományos CD-knél.

 

Fotók: Kleb Attila