koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
7
Dátum : 2019. dec. 7.
24
25
26
27
28
29
31

A meglepetés művészete: Oláh Dezső és Julian Siegel a 606-ban - 2019. november 28.

2019. november 30.

A neves amerikai kritikus, Whitney Balliett nevezte a jazzt a meglepetés művészetének. A meghatározás pontosságának ékes bizonyítéka volt kiváló fiatal zongoristánk, Oláh Dezső fellépése a londoni jazz fellegvárban. Dezsőt parádés brit csapattal hozta össze a sors a szaxofonos Julian Siegel, a bőgős Calum Gourlay és a dobos Martin France személyében. 

Az angol tenor- és szopránszaxofonos, Julian Siegel 2002-es albuma, a Close Up megjelenése óta a brit és az európai jazzvilág egyik legbefolyásosabb zenészévé nőtte ki magát. Komponistaként és szólistaként is az élvonalban van. 2007-ben megnyerte a legjobb hangszeres zenésznek járó BBC Jazz Nagydíjat. Egyaránt remekel a mainstream idiómában és a kortárs jazzben. Bizonyíték az utóbbira a két amerikai sztárral, a bőgős Greg Cohennel és a dobos Joey Baronnal adott fantasztikus koncertjén készült album. Julian Siegel három konzervatóriumban is tanít. Egyébként a BJC közönségének kilenc éve adott ízelítőt a művészetéből Sárik Péter, Oláh Péter és Jeszenszky György kíséretében. A 2008-as londoni jazz fesztiválon pedig Bolla Gabival és Peter Kinggel alkotott csodálatos szaxofon hármasfogatot. 

A skót bőgős, Calum Gourlay a fiatal brit élvonal legragyogóbb zongoristája, Kit Downes rendszeres partnere, de játszott nagynevű honfitársával, Tommy Smithszel is, nomeg Joe Lovanoval és John Scofielddel, hogy azoknak is a kedvében járjunk, akik mindent amerikai mércével mérnek.

Martin France, a néhai nagy múltú Loose Tubes alapító tagja ült a doboknál, aki a magyarok közül már kísérte Tálas Áront, Molnár Sándort, Winand Gábort és Fekete-Kovács Kornélt is, a nem magyarok közül pedig a néhai Kenny Wheelert, Lee Konitz-t, Bob Mintzert, Dave Hollandot, Steve Swallowt és Ralph Townert, hogy tényleg csak néhány világsztárt említsünk, ami nagyjából behatárolja Martin kaliberét.

A jó hangulatú próbán csak azzal a négy eredeti darabbal foglalkoztak, amit Dezső hozott magával. A koncert zömét kitevő standardeket néhány mondattal elintézték. Egy kiadós vacsora után, aztán nekiláttak a koncertnek. Dezső egy gyönyörű és hosszas bevezetőt játszott kíséret nélkül, amiből kikerekedett a Hófehérke rajzfilm dalbetétje, a "Someday My Prince Will Come" és ezen a ponton Julian vette át a vezetést tenorszaxofonon. Nem sokat teketóriázott a témával, hanem rögtön annak egy variációját produkálta, amire Calum és Martin is azonnal vette a lapot, és egy elképesztő poliritmikus keringővé varázsolták a számot. Ritkán hallani manapság olyan posztmodern vagy poszt-bop vagy poszt-akármilyen improvizációt, amelyből még a vájatlan fülű nem-zenész is ki tudja következtetni a témát, de ez olyan volt. Mivel részleteiben még csak meg sem beszélték előtte a számot, próbáról nem is szólva, teljesen váratlan fordulatokkal lepték meg egymást, de mindenki mindenkire parádésan reagált.

A második szám Dezső saját szerzeménye, a "Hazafelé" volt. Itt Julian szopránra váltott és roppant romantikus hangulatot teremtett, jóformán szerepet cserélve Dezsővel a nyitó számhoz képest, mert itt a zongora volt sokkal szabadabb, míg Martin roppant finom ritmikai variációkat produkált, de a végén Dezső csont nélkül vezette vissza a rögtönzést a témához.

Ezt követte minden idők egyik legismertebb balladája, a Coleman Hawkins által feledhetetlenné tett "Body and Soul". 1939-ben a mester a stúdióban az első nekifutásra végig improvizálta a számot, magát a témát nem is játszva, inkább csak sejtetve. 80 évvel később a 606-ban Julian Siegel, ismét tenoron, ugyanúgy állt hozzá a darabhoz, amelyet roppant hatásos dinamikával kezelt. Calum Gourlay pedig mesterkurzust tartott arról, miként lehet kevés hangból gazdaságos, de roppant hatásos és romantikus bőgőszólót kerekíteni. Ebből váltott Julian kemény kortárs szólóba, amely azonban egy pillanatra sem veszített el a téma fonalát. Dezső rövid szólója zárta a rögtönzések sorát.

Egy másik szeretett örökzöld, az "All The Things You Are" következett, melynek már rögtön az elején Julian menetközben átírta a témáját. Egyedül itt éreztem azt, hogy a műfajt ismerők előnyben vannak, mert ha ismerik a témát, akkor felfogják, hogy milyen pazar játék folyt annak alapján a zenészek között, akik nem csak a közönséget, de egymást is folyamatosan meglepték. Ezzel együtt, a "kinnfentesek" számára is élvezhető volt, amit hallottunk. Dezső hatalmas feszültséget tudott a szó legpozitívabb értelmében teremteni, és Martin megint bemutatta, miként kell hihetetlenül energikus, perzselő flotta demonstrációt tartani a dobokon anélkül, hogy szétverné a produkciót.

Az első félidő zárószáma főhajtás volt a néhai Bill Evans géniusza előtt, a "Blue in Green". Bennem leginkább Dezső könnyfakasztóan gyönyörű, lírai szólójának az emléke él és az, ahogy a szám végén tagadhatatlanul előtérbe került a klasszikus képzettsége.

A szünet után Bartók román népi táncainak egyikével nyitott ez az addigra hihetetlenül összeforrott kvartett. Julian ez alkalommal szopránon, ismét menetközben komponált, míg Dezső vitte vissza a rögtönzést a bartóki alapokhoz.

Ezt követően minden idők egyik leggyönyörűbb balladáját, Hoagy Carmichael "Skylark"-ját (Pacsirta) adták elő. Ez volt a második standard, ahol magát a témát is nagyjából lejátszották, ami nagyon jó ízlésre vallott. Nehéz és felesleges is lett volna megkerülni. Itt ismét a roppant gazdaságos Calum remekelt a bőgőn.

Dezső saját, barokk stílusban fogant "La folia" variációjának főtémáját Dezső és Julian uralta hatalmas érzékenységgel, még akkor is, amikor Julian felpörgette a barokk kis remekművet. Ez Dezső tarsolyából került elő, mint ahogy a merészen választott, de végül is bravúrosan kivitelezett, Hubay Jenő szerzemény, az otthon jól ismert "Hullámzó Balaton Tetején" is.  Dezső átirata csodálatosan működött olyannyira, hogy még Calum Gourlayt is tőle szokatlan, de roppant összeszedett virtuozitásra serkentette. Itt lett volna vége ennek a csodálatos koncertnek, amelyet nem is tudom ki élvezett jobban: a zenészek vagy a közönség. De a fogadtatás olyan volt, hogy nem lehetett a történteket ráadás nélkül hagyni. Joe Henderson "Blue Bossa"-ját választották és a 606 tulajdonosát, Steve Rubiet is meghívták egy baráti jam sessionre, ahová a főnök tamburínnal és fuvolán szállt be. Julian ismét hatalmasat szólózott, Dezső pedig megmutatta, hogy bármilyen latin formációban is helytállna, míg Martinról megint csak szuperlatívuszokban nyilatkozhat az ember.

Amikor teljesen feldobva hazaértem, nagyon nehéz volt elaludni, mert még zsongott a fejemben az a sok gyönyörűség, amit ezen a koncerten hallottam.

 

Fotók: Kádas Tamás

 606 Club (London) 2019. november  28.