Előrebocsátom, hogy nagyon erős személyes kötődésem van ehhez az albumhoz. 1961 karácsonyára egy az ausztriai Sankt Pölten-ben élő barátomtól kaptam meg az album két első számát tartalmazó (45 fordulat/perc) kislemezt postán, amelyen a Duke’s Place és az I’m Just a Lucky So and So c. dalok voltak. Csak évekkel később sikerült megszereznem a komplett nagylemezt, sőt a „The Great Reunion” címmel kiadott folytatást is.  Az első lemezen tíz, míg a másodikon további hét Ellington kompozíciót játszott el a Louis Armstrong and his All Stars szextett, amelyben a zongorista Billy Kyle helyére a nagy Duke Ellington ült be. (A további zenészek: Barney Bigard klarinét, Trummy Young harsona, Mort Herbert bőgő és Danny Barcelona dob voltak.) Természetesen a teljesen hangszeres számok kivételével Armstrong utánozhatatlan trombitajátéka és éneke, valamint Ellington jellegzetes zongorafutamai tették a két lemezen szereplő tizenhét dalt annyira egyedivé, hogy ezek „rekonstruálása” fel sem vetődhet senkiben. Így aztán meg sem kísérelték Armstrong utánzását, inkább – nagyon helyesen – mind a három fúvós szólista „dalra fakadt” egy-egy szám erejéig, vagy olykor együttesen scattelve. A „Cottontail”-ben nemcsak mindhárman „bevetették magukat”, de a közönséget is bevonták az ismert melódia interpretálásába. 

Mint az a lemezek „rekonstruálása” során megszokott a MAO-nál, ezúttal is teljesen a lemezen elhangzó sorrendben hallhattuk a tételeket. Ellington fülbemászó C Jam Blues-ával indítottak, amely a lemezen „Duke’ Place” címet kapott keletkezése után 19 évvel. Érdekessége, hogy a három szövegíró egyike Bob Thiele volt, aki egyben a lemez producere is, és ami igazi meglepetés: még abban az évben indította a máig híres Impulse! márkát, amely sok más híresség mellett John Coltrane kiadója is lett egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig!

Az első számban Fekete-Kovács Kornél vállalta magára az éneket, és az nagyon jól sikerült, hiszen a swinges jazzben számos hangszeres énekelt, gondoljunk csak Roy Eldridge-re, Louis Primára, Woody Hermanra és folytathatnánk a sort végtelen hosszan. (De pl. Oscar Peterson is remekül énekelte Nat King Cole számait.)  Az egyetlen „kakukktojás” a második szám volt, amely a lemezen is csak a ritmusszekció kíséretével hangzik el, itt Dennert Árpi adta elő az „I’m Just Lucky So and So”-t. Ettől kezdve aztán a teljes stáb volt mindvégig a színpadon, azaz Fekete Kovács Kornél trombitált, Dennert Árpád klarinétozott, Korb Attila játszott harsonán. Ellington szerepében Cseke Gábort láttuk-hallottuk, más irányú elfoglaltsága miatt Barcza-Horváth Józsefet Orbán Gyuri helyettesítette (de milyen remekül) és Csízi Laci dobolt. Az énekes számokat felváltva adta elő a három fúvós, olykor remekül scatteltek is! Érdekes, hogy a négy hangszeres szám a második félidőben került sorra, (mint a lemezen is), amelyekben még jobban érvényesült a zenészek magas szakmai tudása.

Különösen kiemelném Kornél frenetikus szólóit a „Black and Tan Fantasy”-ban és a „The Mooche”-ban.  (Humorosan azzal „cukkoltam” a szünetben, hogy így játszott volna bebop-ot Armstrong.) Árpi gyönyörű klarinét tónusa azért volt kiemelkedő, mert nálunk oly’ ritka a jó klarinétos, ő pedig igazán hitelesen idézte nemcsak Barney Bigardot (aki Armstrong előtt az Ellington nagyzenekarban is játszott), de a későbbi Jimmy Hamilton soundját is.

Korb Attila játékán érezhető, hogy tőle aztán nem esik távol a swinges játékmód.

A ritmusszekció a megszokott módon kifogástalanul kísért, Cseke Gabi (nagyon helyesen) meg sem kísérelte Ellingtont utánozni, (csak éppen briliáns játékkal kápráztatott el minket), Orbán Gyuri a tőle megszokott vehemenciával játszott, Csízi Lacinak – a produkció mivoltából adódóan – nem volt kiugró szerepe, ezzel együtt a dobművészet fejlődött annyit 60 év alatt, hogy könnyedén „lekörözte” Danny Barcelonát.  

A korábbiakhoz hasonlóan, de még bővebben Kornél csaknem minden számmal kapcsolatban elmondott érdekes információkat pl. hogy a „Do Nothin’ till You Hear from Me” eredetileg a zenekar tűhangokat produkáló híres trombitása részére készült és a „Concerto for Cootie” címre hallgató instrumentális szám volt.  A „Cottontail” nevezetessége pedig az, hogy Gershwin „I Got Rhythm” c. közismert számának művészi adaptációja. A „Black and Tan Fantasy” emlékeztet a híres New Orleans-i zenés temetésekre, és a szám végén Chopin „Gyászinduló”-jának (Marche Funébre) közismert motívuma hangzik el. Szóba kerültek az Ellington által már a 20-as és 30-as években is használt tompítók a rézfúvósok esetében, amelyek mozgatásával az emberi hang és sok más természetes hangzás imitációja is könnyen megvalósítható. Nem véletlenül kapták a korai Ellington interpretációk a „dzsungel-stílus” elnevezést. A záró szám érdekessége, hogy egy korán elhunyt zenekari tag, a trombitás Bubber Miley „kifakadása” lett a szám címe, ami teljes „hosszában” így fordítható: „Mit sem ér az egész, ha nem kaptad el a swinget!”

Mint azt Kornéllal is megbeszéltük, ez a feladat azért korántsem volt könnyű, mert két olyan utánozhatatlan nagyság közös lemeze volt a „feladat”, mint Armstrong és Ellington. Nos, a MAO kisegyüttese saját magát adta, nem törekedtek semmilyen erőltetett utánzásra, az instrumentális számok pedig kifejezetten módot adtak a saját felfogású interpretációkra, személy szerint nekem ezek tetszettek legjobban. Mondhatnám úgy is, hogy ezek már nem feltétlenül a lemez „rekonstruálása” jegyében születtek, hanem ezen „örökzöldeknek” bármely koncertdarabként való lejátszását képviselhették. Bárcsak minél többet hallhatnánk a vezető jazzművészek előadásában az olyan standardeket, mit a Mood Indigo, a The Mooche, vagy a Black and Tan Fantasy.

Nagy élmény volt ez az este is, és csak örülni tudunk annak, hogy az immáron hat éve tartó sorozat jövőre is folytatódik, az első félév öt kiválasztott lemeze is megvan már. Én biztosan az Opusban leszek minden hónap második kedd estéjén!  

I. félidő

1. Duke’s Place (Ellington /C Jam Blues 1942/, szöveg: Bill Katts, Bob Thiele, Ruth Roberts 1961)
2. I’m Just a Lucky So and So (Ellington 1945, szöveg: Mack David)
3. Cottontail (Ellington 1940)  /a három fúvós scattelése/
4. Mood Indigo (Ellington és Barney Bigard, szöveg: Irving Mills)
5. Do Nothin’ till You Hear from Me (Ellington 1940, szöveg: Bob Russell 1944)

II. félidő

1. The Beautiful American (Ellington 1961 – a stúdióban született kompozíció)    /instrumentális/
2. Black and Tan Fantasy (Ellington és Bubber Miley 1927)  /instrumentális/
3. Drop Me Off at Harlem (Ellington  1933,  szöveg: Nick Kenny)
4. The Mooche (Ellington és Irving Mills 1928)      /instrumentális/
5. In a Mellow Tone (Ellington 1939, szöveg: Milt Gabler)    /instrumentális/
6. It Don’t Mean a Thing /If It Ain’t Got That Swing (Ellington 1931, szöveg: Irving Mills)

Közreműködtek:

Fekete-Kovács Kornél   trombita, ének
Dennert Árpád   klarinét, ének
Korb Attila  harsona, ének
Cseke Gábor   zongora
Orbán György  bőgő
Csízi László  dob

Opus Jazz Club, 2023. december 12.

Fotó: Csíkos Gábor (köszönet a szuper fotókért!)