iF-koncert

Koncertnaptár - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
Dátum : 2019. aug. 1.
2
Dátum : 2019. aug. 2.
3
Dátum : 2019. aug. 3.
10
Dátum : 2019. aug. 10.
17
Dátum : 2019. aug. 17.
26
31
Dátum : 2019. aug. 31.

Egy szőke díva a MÜPA-ban

2019. június 30.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Előrebocsátom, hogy jómagam élőben most láttam először a „nagyasszonyt”. Természetesen pályája kezdetétől jól ismerem tevékenységét, művészetét. Több lemezéről írtam, legutóbb a „Wallflower”-ről a Gramofon 2015. tavaszi számába. Meglehetősen terjedelmes magyar nyelvű irodalma van, CD-it tömegek vásárolták meg, teltházas koncertjei hetekig beszédtémát jelentettek. De, ha már a Wallflower-t szóba hoztam, bizony az utóbbi időben voltak olyan albumai, amelyek – mint írtam – „sokkolta az ortodox jazzpuristákat” akár a repertoár megválasztását, akár a meglehetősen „pop-os” kivitelezést illetően. Így aztán azzal az elvárással ültem be a nézőtérre, hogy egyszer végre meg kell néznem ezt a világsztárt, aki – különösen a korábbi tevékenységével – hervadhatatlan érdemeket szerzett a műfaj népszerűsítésében.

A koncert előtt közel félórán keresztül a megfelelő hangulati „előkészítést” Nat King Cole lemezek lejátszása biztosította. A „Caravan” és az „It’s Only a Papermoon” mellett sorra került egyik kedvencem a „When I Grow Too Old to Dream” c. standard is, amelyen Stuff Smith szédületes hegedűjátéka kíséri az érces hangú énekest, aki a maga idejében olyan globális sztár volt, mint ma Diana Krall. Ráadásul a Nat King Cole repertoárral indult Lady D. karrierje is (lásd All for You c. CD-jét), és éppúgy a zongora mellett énekel, mint nagy fekete elődje. Még azt a pózt is elsajátította Cole-tól, hogy a zongora mellett ülve felsőtestét a közönség felé fordítja.

 Végre a „Route 66” közepén elhalkult a gépzene és bejöttek a muzsikusok: Robert Hurst bőgős, Karriem Riggins dobos, Marc Ribot gitáros és – a korábbi felállásokat „überelő” fúvós szólista – egy bizonyos Joe Lovano, hatalmas tenorszaxofonjával, maga is egy korpulens személyiség. És persze maga a nagy díva, fehér blúzban, fekete nadrágban, ezüstös tűsarkúban és valamilyen fehér „házikabátban” (nem vagyok egy divatszakértő).

Bár tudtam, hogy Joe Lovano is a csapat tagja, mégis határtalan volt örömöm, nemcsak azért, mert személyesen ismerem ezt az emberként is igazán kedves olasz-amerikai művészt, de kifejezetten szeretem, ha egy énekest kísérő trió vagy kvartett legalább egy fúvóssal is bővített. Ez esetben a kvartett már három taggal is megvalósult, hiszen Diana nemcsak énekes, hanem zongorista is, négyen pedig már egy kvintettet formáltak. De első személyes találkozásom a nagyhírű dívával még abban is messze túlszárnyalta elképzeléseimet, hogy a szünet nélküli közel kétórás performance háromnegyedében a Nagy Amerikai Daloskönyvet lapozta fel. Ez igazán meglepő volt, mert akár lemezein, akár korábbi koncertjein (amelyekről részletes, a teljes szetlistát is tartalmazó beszámolók jelentek meg) becsempészett egy-egy örökzöldet, de ilyen sorozatra végképp nem számíthattam. Persze annál nagyobb volt az örömöm és a tapsokból ítélve a közönség is így „vette a lapot”. A teljesség igénye nélkül a sötétben felírt címek: Deed I Do, All or Nothing at All, I’ve Got You Under My Skin, Just You, Just Me, Moonglow, I Like It, Devil May Care, How Deep is the Ocean, I Was Doing All Right, Exactly Like You, Body and Soul és akkor még nem is szóltam az újabb projektek gyöngyszemeiről:  Joni Mitchell „A Case of You”, vagy Bob Dylan „Simple Twist of Fate”  c. dalának interpretálásáról.

Nos, valamit a „kivitelezésekről”. Senki ne higgye, hogy a felsorolt repertoár miatt valami retro-koncert kerekedett ki. Ugyebár százszor elmondtuk, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Egy Summertime-ból is lehet feledhetetlen produktumot „kihozni”, csak had emlékeztessem az olvasót arra, hogy Lehár Vilja dalából a Coltrane Quartet épített zenei katedrálist.

Ezúttal pedig Diana Krall és együttese mutatta meg nekünk, hogy a jazz-sztenderdek örök alapanyagul szolgálnak a legmagasabb zeneművészethez is. Krall maga igazán takarékoskodott a vokállal, inkább csak bemutatta a témát, rekedtes, olykor dögös, bluesos hangokkal operált, nem scattelt, nem vitte túlzásba a vibrátót, egyáltalán nem mutatta a sztárénekesi attitűdöt. A hatalmas térben is biztosította az intimitást, finom díszítésekkel, hangszín-béli és dinamikai árnyalatokkal bűvölte a közönséget. Zongoristaként sem brillírozott (pedig mindent tud), inkább Nat King Cole-ra vagy a kísérőként funkcionált korai Oscar Petersonra emlékeztető stílusban kísért vagy szólózott. A négy muzsikusról pedig mit is mondhatnék. Már a nevük is garancia volt az ideális közreműködésre.

Joe Lovano egész biztosan a legismertebb a színpadon megjelent négy zeneművész között. Nem is akarom taglalni pályáját és érdemeit, magam is láttam-hallottam a Müpától a Trafóig, a BJC-től az Erkel-színházig (ott fújt Woody Hermannál már 1975-ben!), McCoy Tynertől Dave Douglasig és saját együttesétől a BJO-nál történt vendégszólistaságig. Nem tudok mást írni, hogy a szólói ezen a koncerten elképesztően „feldobták” a produkciót, igazi Lovano sound-ot hallhattunk, amelyben Stan Getztől Coltrane-ig a tenorszaxofon egész története visszaköszönt! Marc Ribot is világsztár hangszerén, ráadásul mindössze pár hete (pontosan május 17-én) a BMC színháztermében szólókoncerten csodálhattam meg egyedülálló művészetét. Szólói ezen a koncerten messze hatásosabbak voltak (legalábbis számomra), mint a Krall-lemezeken hallható Russell Malone vagy Anthony Wilson játéka.

A ritmustandem két fekete művésze, Diana régi „munkatársai”, abszolút profi zenészek, akik persze bármely környezetben megállják a helyüket, nem véletlen, hogy akár koncerteken, akár lemezeken is minden további zenészek nélkül ketten is kifogástalanul kiszolgálták a szőke díva zenei szükségleteit. Itt viszont beleolvadtak a háttérbe, bár néhány szép bőgőszólónak és „oroszlánkörmöket” felmutató dobszólónak is tanúi lehettünk.

Mit mondhatnék még? Köszönet a Müpának a kolosszális élményért, a jó hangtechnikáért, a hűtött nézőtérért, és a mindig idejében biztosított helyszíni fotókért. Várjuk a további emlékezetes koncerteket, amelyek alapján ma már fővárosunk előkelő helyet foglal el a világ zenei térképén.

És ne felejtsük el, hogy az élő zene élményét semmi – akár még Diana remek lemezalbumai – sem pótolja!

  Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

 

Műsor:

DEED I DO (Fred Rose, Walter Hirsch)

ALL OR NOTHING AT ALL (Arthur Altman, Jack Lawrence)

L-O-V-E (Milt Gabler, Bert Kaempfert)

I'VE GOT YOU UNDER MY SKIN (Cole Porter, Voyle Gimore)

MOONGLOW  (Edgar Delange, Will Hudson, Irving Mills)

DEVIL MAY CARE (Bob Dorough)

JUST LIKE A BUTTERFLY (Mort Dixon, Harry M.Woods)

SIMPLE TWIST OF FATE (Bob Dylan)

I WAS DOING ALRIGHT (George Gershwin, Ira Gershwin)

A CASE OF YOU (Joni Mitchell)   

SOLO HOW DEEP IS THE OCEAN (Irving Berlin)

JUST YOU, JUST ME (Jesse Greer, Raymond Klages)

JUST FOUND OUT ABOUT LOVE (Jimmy McHugh, Harold Adamson)