Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

606@BJC - NIKKI ILES - szenzációs koncert fél házzal

2019. máj. 12.

A Harmónia Jazzműhely által a Budapest Jazz Club és a legendás londoni 606 Club között kialakított zenei cserekereskedelem részeként pénteken (május 10-én) a kiváló brit zongoristanő, Nikki Iles játszott a BJC-ben veretes hazai kísérettel, jelesül Orbán Gyurival a bőgőn és Juhász Marcival a dobokon. (Az utóbbi esetében a „hazai” jelző azért kissé kétséges, hiszen Marci javarészt Svájcban él, és Európa-szerte öregbíti a magyar jazz hírnevét).

Elég összeférhetetlennek tartom, hogy saját rendezvényeinkről írjak, hiszen én vagyok a Harmónia Jazzműhely egyharmada (a jobbik kétharmadot Irk Réka és Kerekes Gyuri alkotja). Londonban szívesen megteszem, mert ott nincs jelen a magyar szaksajtó, de mentségemre szóljon, hogy itt sem volt. Illetve volt, mert mindhárman egyben az újszülött Magyar Jazz portál szerkesztői is vagyunk, sőt Réka a főszerkesztő. Az történt,  hogy a konferálást követően teljesen önfeledten beültem a nézőtérre, hogy élvezzem ezt a remekbeszabott produkciót, de a végén a Főszerkesztő Asszony megkért, hogy írjak is róla, mert kevesen vagyunk, mármint tudósítók. Londonban, ahol erre a feladatra felkészülve szoktam elmenni a 606-ba, általában jegyzetelek, igyekszem megjegyezni, hogy mit játszottak a zenészek, sőt, még a sorrendet is, hogy utána vissza tudjak emlékezni a muzsika ívére. Aminek most ki kell tennem alább a kedves olvasót, az ennek a hiányában készült.

Az első dolog, ami megfogott Nikki játékában, a fantasztikusan melodikus improvizáció volt. Dallamosan rögtönzött a szónak a leghétköznapibb értelmében anélkül, hogy sablonos vagy olcsó lett volna, amit játszott. Abban az értelemben volt dallamos, mint a néhai Paul Desmond vagy Stan Getz. Emellett nagyon precízen zongorázott, minden hangnak megvolt a helye és minden hang számított akkor is, amikor felpörgette a dolgokat. Az improvizáció minden részét áthatotta a téma anélkül, hogy azt ismételgette volna. Úgy rögtönzött, hogy a műfajban járatlanok is társíthatták a témával az improvizációt. Ez egyszerűnek hangzik, de nem az. Hiszen a néhai Bill Evans is ezt tette, de nagyon nehéz lett volna utána csinálni. Nikki Iles bájos és roppant artikulált. Folyamatosan avatta be a közönséget a számok között abba, ami következett. Ebből sok itthoni művész is tanulhatna. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy Bill Evans játéka sorsfordítónak bizonyult a számára 16 éves korában. Ezek után könnyű lenne feltételezni, hogy egy tehetséges Evans imitátort hallottunk. Ez korántsem igaz. Nikki zeneileg a maga ura, egyébként roppant tehetséges komponista is. Bevallottan hatott rá nem csak Evans, de honfitársa, a néhai John Taylor és a kanadai trombitás-szárnykürtös-komponista-hangszerelő, az azóta ugyancsak elhunyt Kenny Wheeler. Amit még hangsúlyoznék, Nikki őrületesen tud szvingelni és szemmelláthatóan élvez muzsikálni. Ebben ez alkalommal nagyon nagy szerepet játszottak magyar zenésztársai is, akikkel életében akkor találkozott először és mindössze másfél órát volt alkalmuk próbálni. Ennek ellenére úgy hangzott ez a trió, mintha már tíz éve együtt játszottak volna. Nikki rettenetesen odafigyelt a többiekre és az odafigyelés teljesen kölcsönös volt. Az a levegős játék, amit Nikki produkált tág teret adott a többiek improvizációjának is. Orbán Gyuri szinte szinkronban gondolkodott a zongoristával és kíséretben, de szóló szerepben is egyformán remekelt. Számos esetben nem csak hallani, de látni is lehetett, hogy lesték egymás gondolatait. Juhász Marci, aki most már világszinten játszó, kiforrott dobos, úgy illeszkedett be a hármasba, mint annak idején a modern jazz dob ősatyjának számító „Papa” Jo Jones Count Basie zenekarába. Ezzel azt akarom mondani, olyan diszkréten, mondhatni feltűnés mentesen játszott, hogy inkább a többiekre irányította a figyelmet, az ő játékukat gazdagította fondorlatosan finom módszerekkel. Ez az a fajta dobolás, ami abszolút nem látványos, de ha abbahagyná, azonnal összeomlana a produkció, annyira lényegbevágó, amit csinál. Ehhez komoly művészi tudás és szakmai alázat szükséges. Csak nagyon rövid szólórészekre szorítkozott, amit én személy szerint sajnáltam, de ott kivillant Marci másik énje, az a fajta kőkeménység, ami a hard bop sajátja. Mert azt is tud.

Ami a repertoárt illeti, Voltak Bill Evans és Bill Evans által játszott szerzemények, valamint darabok John Taylor és Kenny Wheeler tollából is. Az est egyik fénypontja egy humortól sziporkázó, latinosított feldolgozása volt egy Nat ”King” Cole számnak, melynek címére képtelen vagyok visszaemlékezni, de volt egy perzselő „Nardis”, valamint egy könnyekig megható „In Your Own Sweet Way” is, ami ugyan Brubeck szerzemény, de Bill Evans is gyakran játszotta.

Hatalmas, hangulatos este volt, az egyik legjobb, amit a BJC-ben átéltem. A közönség már az első félidő felében ráérzett, hogy mi történik, és valósággal tombolt a számok végén. Teljes mértékben osztoztam a lelkesedésben. Egyedül a címben említett fél ház volt, ami kicsit elszomorított. Mikor fognak már a jazzkedvelők ráébredni,  nem kell amerikainak vagy világhírűnek lenni ahhoz, hogy az ember világszinten játsszon? Mert amit hallottunk, az világszinten folyt. Nikkit azonban nem zavarta a fél ház, de Gyurit és Marcit sem. Egyrészt mindhárman megtapasztalták, Magyarországon kívül is azt a fajta sznobizmust, ami kisebbségbe szorult, gyönyörű és imádott műfajunkat övezi, másrészt pedig ez a három nagyszerű zenész és a jelenlévő ugyancsak  nagyszerű közönség felülmúlhatatlan, kölcsönös inspirációval szolgált. Olyannyira, hogy Nikki ottmaradt a BJC-ben jammelni is. Egyébként Nikki még nem hagyja el Budapestet, ahol egy hét múlva egészen más kontextusban lesz hallható a Zeneakadémián. Lásd az alábbi linket:

https://zeneakademia.hu/mindenprogram/2019-05-19-az-uj-liszt-ferenc-kamarakorus-hangversenye-8232

 

Fotók: Irk Réka
Budapest Jazz Club, 2019. május 10.