Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

HoneyMo(o)nheit

2019. máj. 06.

Houstonban 2019 első hónapjában rendezték a 18. Trinity Jazz Fesztivált.  A januári program mottója jutott eszembe szombat este a nézőtéren: Celebrating Women in Jazz. A Müpa május elejére valami hasonlóval rukkolt elő. A Jazztavasz fesztiválra elhozott három zenészt, akik a koncerttermekben már bizonyítottak. Közös bennük, hogy ismerik a jazz nyelvezetét, de szeretnek új kifejezési formákkal kísérletezni. Hiszen filmet sem lehet úgy csinálni ma, mint száz éve. Ida Nielsen basszusgitáros pénteki és Tia Fuller szaxofonos vasárnapi fellépése közt szombatra egy igazi kuriózumot kínált: Jane Monheit énekesnő lépett színpadra. Nekünk jazzkedvelőknek még izgalmasabbá tette az előadást, hogy kíváncsiak voltunk a Budapest Jazz Orchestra mindig színvonalas, kreatív hangszerelésére is, hozzászoktattak minket a profizmushoz. 

Minden egy telefonhívással kezdődött. A Müpa jazzműsor-szerkesztője, Bércesi Barbara kérdezte meg Kollmann Gábort, mit szólna hozzá, ha ők közreműködnének az amerikai énekesnőt világkörüli turnéjának pesti fellépésén? A BJO vezetője rögtön rávágta az igent. Az már csak a hab a tortán, hogy a koncert napja pont a születésnapjára esett. Így a „leadert” Jane Monheit is felköszönthette a koncerten. Bércesi egyébként is sokat tett az elmúlt években a jazz újra népszerűvé tételéért. A jazz is úgy járt, mint amikor a filmesek ragaszkodtak ahhoz, hogy csak az olasz neorealisták vagy a francia újhullám „a” filmkészítés. Bércesi Barbara képviselte azt a vonalat, hogy képletesen az is nézhet mozit, aki nem ért a plánokhoz és a vágáshoz, de az alapfeelinget ösztönösen érzi. Szerinte a jazzt ma már inkább a kortárs improvizatív zenének érdemes tekinteni. A Müpa programjai jól tükrözik ezt a koncepciót.  

La dolce vita

Jane Monheit fellépése pontosan azt demonstrálta, hogy a jazz hogyan változott és fejlődött napjainkig, hogyan tudott alkalmazkodni a száz éve még nem létezett kihívásokhoz, előbb a tévé majd a net életformát és viselkedést átformáló hatásához. Besétált az énekesnő a zenekari „nyitány” után csillogó kék-fekete estélyijében, és elkápráztatott mindenkit. Aki nem jutott be, annak elmondom, hogy miért.

Az egyik egy ajándék: a született hangi adottság. Le lehet írni hertzekben és oktávokban is, de egyszerűbb, ha máshonnan veszünk példát: aki kortyolt már a pápák borából vagy evett sajtot Franciaországban, kóstolta a vajat Írországban, vagy ivott whiskyt Skóciában, az tudja, miről beszélek. Persze ehhez még rengeteg munka is társul, hogy ilyen könnyednek tűnjön a legnehezebb dal is. Kétségtelenül sokat segít az is, ha az anyuka ráadásul énekesnő. Megmutatja a kedvenceit, kommentálja a szakmai fortélyokat. Billie Holiday és Betty Carter után aztán egy nap a jazzéneklés First lady-jére került sor: „Ezt hallgasd meg!”. Feltett egy lemezt, ami megváltoztatta Jane életét. Ő volt Ella Fitzgerald. „Egyike az igazán eredeti művészeknek” vallja ma is az énekesnő, akitől technikát, stílust és tartást egyaránt tanulhatott.

A másik képességet is gyerekfejjel sajátította el. A Jazz Age Songbook-ja mellett betéve tudta a Broadway musicaljeinek dalait is. A vaudeville, ez a sajátos komédiázás pedig megtanította arra, hogy a show-t el is kell adni. Bessie Smith is innen indult, nyers szókimondását imádta a közönség. Monheit ehhez is nagyon ért, stílusosan és elegánsan csinálja. Tele van energiával és történettel. A Melbourne és Los Angeles közt levegőben töltött időről, kisfia kedvenc daláról, a legfontosabb alkotótársról, a virtuóz hangszerelő Nicholas Payton trombitásról, férjéről, Rick Montalbano dobosról, akinek zongorista apja is inspirálta a dalválasztásban. Csak ámultunk. Még az egyébként jó humorral konferáló Kollmann Gábor is csak hallgatott mellette. Nem is bánta, azt hiszem.

Fellini Édes életének kultikus jelenete jutott eszembe, míg figyeltem Monheitet. Mikor Anita Ekberg besétált a Trevi kút medencéjébe. A cím szójátéka is akkor jutott az eszembe.

„Nem tudom, hogy csinálta”

A harmadik fontos tényező a műsor. Volt esély arra is, hogy a 2016-os Ella album számai szólaljanak meg, de sokkal jobb kínálatban volt részünk. A dél kaliforniai Theatertimes című lapnak adott interjúban ott a magyarázat: a Great American Songbook a századelő bibliája, de zseniális szerzők alkottak a század második felében is (Stevie Wondert, Paul Simont és a Beatlest említi példaként), és miért kellene lemondania a jazznek a 21. század új terméséről?

Hallhattunk egy válogatást az amerikai zenetörténet legutóbbi százhúsz évéből. Ami komoly kihívás a BJO-nak is. Most kamatozódott az a sok műfaji és stílushatárokat feszegető kísérletezés, amibe belevágtak az elmúlt húsz évben. Csak egyből nem engedtek soha: a minőségből. Nem véletlen, hogy Bércesi Barbarának is azonnal ők jutottak eszébe.

Monheit példaképéhez, Ella Fitzgeraldhoz hasonlóan inspirálta a zenészeket. Neki olyan muzsikusok kellenek, mint Ben Webster, aki szellemesen azt mondta egyszer: „egy dallamot akkor lehet igazán jól eljátszani, ha fejedben ott a szöveg”. A BJO pedig elemében volt, megmutathatta, miért vált mára fogalommá. Mivel rögzítették a koncertet, ajánlom figyelmükbe ebből a szempontból Cole Porter szerzeményét, az „In The Still Of The Night”-ot, ahol egy arab zenéből ismerős fuvola felvezetéssel találkozhattunk, de erre ideális illusztráció a „So Many Stars”, a „Taking a Chance on Love”, az „I Should Care Somebody Loves Me” interpretálása is. Bravúros arrangement és nagyon pontos játék jellemezte a tizenhét zenész játékát, a szaxofonos Kollmann Gábor, Zana Zoltán és a trombitás Koós-Hutás Áron és Pecze Balázs szólói azt is megmutatták, milyen zenészek ülnek a fúvósszekcióban.

Ráadásul a koncert egy részében a ritmusszekció „önállósította magát”, mikor a dalokhoz az eredeti trió (a zongorista Michael Kanan, a bőgős Neal Miner és a dobos Rick Montalbano) hangzására volt szükség. Juhász Attila például virtuóz módon zongorázta el a „Somewhere Over the Rainbow” csaknem duó változatát az énekesnővel, vagy a „Cheek to Cheek” esetében Hárs Viktor pontosan odatette a bőgőfutamokat, Birta Miklós precíz gitározása és Serei Dániel dobolása hozta a swinges kíséretet. Kettő az egyben típusú koncertet láthattunk valójában: egy big band mellett egy klasszikus combo kísért egy briliáns énekesnőt. Pazarul.

Amikor Zoboki Gábor megtervezte ezt a remek épületet, azt hiszem pont úgy képzelte el, hogy az előadás után nem rohannak haza az emberek. Lekönyököltünk hát mi is az erkélyen a Dunát nézve és az éjszakai Budapestet, és egy jót beszélgetünk a koncertről. Arról például, hogy Jane Monheit nyugodtan elhagyhatja a régebben Ella Fitzgeraldról mondott véleményéből a tagadószót: „Nem tudom, hogy csinálta.” Szerintem már sejt ő valamit.

 

Fotók: Müpa Budapest/Kotschy Gábor
Müpa, 2019. május 4.