koncert
Iván Csaba

Iván Csaba

1957-ben született Keszthelyen, 1981 óta Győrben él. Bölcsész diplomát szerzett, középiskolai tanár és szabadúszó újságíró. Fő érdeklődési területei: a színház, a film és a zene. A Magyar Rádió Győri Stúdiójában hat évig szerkesztette és vezette az Akkord című jazzmagazint. Jelen volt a Dunántúl legfontosabb jazzfesztiváljain. Koncertbeszámolókat és lemezkritikákat ír (Gramofon, Kisalföld, Jazzma). A győri Műhely folyóiratnak készített egy fontos interjúsorozatot a magyar jazz jeles tagjaival a jazz és a népzene kölcsönhatásairól. Publikációi: a Legyen nekünk jazz! című írása elnyerte a Nemzetközi Jazz Nap esszépályázatának 1. díját (2014). Önálló kötete: Jazztérkép (2015). A Magyar Jazzkutatási Társaság felkérésére írt tanulmánya: A jazz szerepe a Mediawave fesztivál győri időszakában 1991-2009 (2016).

Igazán jó választás volt a Rómer Jazz Klub idei programjának fináléjához az Eastern Boundary Quartet. A különlegessége nem az, hogy egy magyar-amerikai vegyes formáció, ilyet már sokat hallottunk, hanem az, ahogy a zenéről gondolkodnak. A műfaji besorolás persze vitát generálhat, de oda se neki: sámánzene ez jazz hangszerelésben. Miért jutott eszembe a cím alliterációja? Mert a jazz komoly érdeklődést mutatott mindig is az ősi zenei formák iránt, legyen az afrikai vagy akár indiai eredetű.

Charlie Watts, a jazz berkekben otthonosan mozgó Rolling Stone kritikus kijelentése, hogy „It's Only Jazz, But I Like It ...” majdnem tökéletesen passzol erre a lemezre. Csupán a csak szót kell kihagynunk belőle. Az új lemez nagyot szól, Joshua Redman egyszerűen újraértelmezi a kortárs jazzt. Már nem kell a „fiatal oroszlán” poént elsütni az apja tenoros pályafutását emlegetve, hiszen Joshua Redman ötven éves.

A győri Rómer Jazz Klub őszi fúziós szemesztere folytatódott szerda este. A vendég ezúttal a Szendőfi Péter jegyezte Fusion Group volt. 1995 óta létező formációról van szó, ez idő alatt hét lemezt készítettek el, és persze jöttek és mentek a zenészek. Csak a koncepció maradt, modern hangszerelésű crossover zenét játszanak. A rangidős Elek István vállalta fel a konferálást, s olyan kedélyesen tette ezt, mint a nagypapa, akinek az egész család könyörög, hogy ne beszélje ki a családi pletykákat, de azért el-elszólja magát. 

Branford Marsalis jó ideje fontos viszonyítási pont a mainstream jazzben. Idén letett az asztalra egy nagyon fontos új lemezt, fel is került a Grammy-díjra jelöltek közé a legjobb instrumentális albumok kategóriában. 

Győr népszerű jazzklubja a belvárosában tulajdonképpen tökéletes példa a kaméleonra. Ha létezne Rómer-ház minden korszakáról film, és azt gyorsítva lejátszanák, egy elegáns belvárosi épülettel kezdődne a mozi, aztán évtizedekig kihasználatlanul álló a patinás épületet látnánk, amit hagynak szép lassan lepusztulni. De a Mediawave fesztivál vezetősége anno fantáziát látott a remek helyen álló ingatlanban. Miután kaptak rá pénzt is, egy modern közösségi térré alakították mozival, koncert- és kiállító teremmel. A fesztivál aztán az avantgárd és hippi feelinggel az Édentől keletre költözött, és az újrahasznosítás szellemében megörökölte az épületet a Rómer Múzeum.

Egy kicsit azért pontosítsunk a címen. A koncert kora este kezdődött a győri Rómer Ház klubjában, és Mozart G-dúr szerenádja el sem hangzott. Bár a fellépők simán el tudták volna játszani. A főszereplő valójában egy Perzsiából származó hangszer volt, ami arab közvetítéssel érkezett Európába, s gyorsan népszerű lett a Földközi-tenger partjain. Többféle változatát használták, míg egy spanyol hangszerkészítő mester meg nem alkotta a mai klasszikus gitár prototípusát. A spanyol-portugál muzsikusok hamar elterjesztették Dél-Amerikában, majd a komolyzene komponistái is felfedezték, a jazz megszületésekor pedig rögtön evidens volt a használata, hiszen sokszínűsége egyedülálló. Egyik pillanatban szólóhangszer, majd helyettesíteni tud egy zenekart, és a ritmusjátékban is kiváló. Ha úgy tetszik, két szakértő termékbemutatójának részesei lehettünk.

Kedden este a Müpában telt ház várta, hogy részese lehessen a japánok egyik különleges szokásának. Október környékén még javában zajlik a momiji, az őszi levélnézés. A szertartást színes kimonóra hajazó ruhában egy ifjú hölgy vezette az alkalomhoz illő excentrikus, leginkább a szélfútta fa koronájára emlékeztető frizurával. A legjobb magyar hangversenyteremben koncertezett Hiromi Uehara. Tíz napja Manhattanben lépett fel a 64. utcában található Sony Hallban, egy saroknyira a Times Square-től. November 2-án pedig már a southwarki katedrális közönsége láthatja és hallhatja, ha elsétál a Temze déli partjára a Globe-on túl, szemben a City ultramodern felhőkarcolóival. „Autumn leaves” a jazz egyik népszerű sztenderdje, de most nem ez adta az apropót. Sokkal izgalmasabb előadás volt.

Ha a viharvadászok mérőműszereivel érkeztünk volna a BJC kedd esti koncertjére, biztos, hogy alaposan kilengett volna a mutató. A Magyarjazz meteorológiai rovatában annyit feljegyezhetünk nyugodtan, hogy a fellépő James Carter elementáris energiákkal rendelkezik. Igaz, az előre jósolthoz képest csak tíz perccel később csapott le. Károkról szerencsére nem érkezett jelentés. A Világsztárok sorozatban egy olyan műfajba pillanthattunk be, ami Amerikában roppant népszerű a 19. század vége óta, sok későbbi jazzcsillag pályája innen indult. Ez a műfaj erős francia gyökerekkel rendelkezik.

Épp ideje, hogy a Magyarjazz megnyissa turisztikai rovatát, gondoltam, mikor hazafelé autóztam a koncert után a „Hope” című lemez zenei anyagát hallgatva. Legalább ennek a beszámolónak az erejéig. Ha azt kérdezem tehát, van-e jazz vonatkozása a Beninben a Guineiai-öbölben fekvő tengerparti városnak, Cotonou-nak, mivel nem ostromolják óriás tengerjáró hajók, arra azért nem könnyű rávágni a jó választ. De van. Úgy hívják Lionel Loueke. Mindenkinek, aki a magyar jazz szcénában jártasabb Németh Feri és Bacsó Kristóf lemeze okán jól cseng ez a név. Mi az, ami a kortárs jazz egyik legérdekesebb zongoristájával, Kevin Hays-szel összehozta? Pont a mindkettőjükre jellemző sokoldalúság és kísérletező kedv.

Igazán ütős formáció lépett fel a Világsztárok a Budapest Jazz Clubban sorozat keretében kedden este. A koncerten Chris Potter, Gilad Hekselman és Németh Ferenc a mai mainstream egyik karakteres vonulatát reprezentálta. Már megszokhattuk, hogy ha az esti programba egy laza és izgalmas jazzkoncert illik éppen, a Hollán Ernő utcába bátran betérhetünk. A BJC a magyar jazz fontos helyszíne: a zenészeknek rendszeres fellépési lehetőséget és a kísérletező műhelymunkához teret biztosít, mecénási tevékenységük is dicséretes. A nézőtér meg is telt jazzkedvelőkkel, zenészekkel és néhány kíváncsi szakíróval, hiszen a modális jazz modern interpretációját hallhattuk a New York-i klubokban sokat foglalkoztatott muzsikusoktól. Ütős volt azért is, mert a jazz Mekkájában élő kiváló dobos, Németh Ferenc ebben a konkurenciában is eredeti technikával rendelkezik, ezért az ottani szaksajtó a dobos elitben tartja számon. Mi pedig már jól ismerjük, így természetes, hogy a három zenész a BJC Fb oldalára feltöltött rövid videós meghívására rábólintottunk.

1. oldal / 2