Lemezajánlók

Tiszta, karakteres, erős hang, ha nem is a legerősebb. És tiszta és erős tud maradni a felső regiszterekben is. Sértődés ne essék, de korunk számos slágerénekese már kiabálna ezzel a hanggal, hogy minél inkább kihasználhassa a benne rejlő dinamikai lehetőségeket. Hajdu Klára altja viszont végig mértéktartó, és elegánsan visszafogott kvartettjének friss CD-jén, a Journey-n. Persze, megtévesztő lehet ez a „visszafogott” jelző. Nem a skandináv jazz egyik fővonalának jellemzően szelíd csendessége ez, a zongorista Cseke Gábor, a bőgős Soós Márton és a dobos Richter Ambrus játéka annál sokkal színesebb és temperamentumosabb. Inkább a nagyon jól eltalált arányokról lehetne itt beszélni.

Az amerikai jazzszakemberek egyik kedvenc gitárosa, aki az üstökösi pályát befutó Mary Halvorson mögött jól tartja második helyét a Down Beat kritikusainak éves szavazásán, eddigi rendkívül változatos pályáján csupán néhány saját triólemezt készített, holott mindig szívesen választotta ezt a felállást. Az utóbbi években is két különböző trióval járta a világot, s nagyon nehéz lenne választani, ha a jobbik együttesére kellene voksolni. Az egyikben Kenny Wollesen és Tony Scherr működött közre, a másikban Rudy Royston és Thomas Morgan, de lemezfelvétel végül csak ez utóbbi csapattal készült, hosszas előkészületek után. Trióként korábban még nem rögzítettek felvételeket, viszont Royston és Morgan szerepelt Frisell öt évvel ezelőtti kvintettlemezén (When You Wish Upon A Star, Okeh). A Valentine részint a világturnék, részint pedig a stúdiómunkát megelőző kéthetes Village Vanguardbeli vendégszereplés tapasztalatait teszi nyilvánossá – sűrített formában. Ezért érzi azt a hallgató, hogy a felvételek hangulata közelít egy jól kidolgozott élő előadáséhoz.

Mit tehet egy szakíró, mikor az élő jazz hiányában elvonási tünetei jelentkeznek? Választ egy koncertlemezt, amin autentikus modern jazz szól. Ehhez pedig nincs ideálisabb választás Dayna Stephens 2020-ban megjelent új albumánál.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.

Két ECM-lemez várakozik a polcomon, hogy recenziót írjak róla, de mindkét munkát félretettem e számomra fontosabb híradás kedvéért. Mert nem tagadom, Dudás Lajos minden kiadványa személyes ügyem lett, bár sajnos nem rendelkezem a teljes életművel. Mágnesként vonz a Németországban élő klarinétos előadásainak kétarcúsága, ahogy a swinges érzést, a mainstreamnek ható stílust kortárszenével vagy freejazz-elemekkel keveri, de olyan ügyesen, hogy minden darabja a stílusrétegek más konstellációját vagy koegzisztenciáját mutatja meg. Dudásnak hamar elege lett a nagy elődök követéséből, de a minden ízükben avantgarde zenei akciók mellett se kötelezte el magát.

Kiváló lemez, a svéd jazz tisztelgése (Sir) Paul McCartney előtt. Három olyan jazzmuzsikus, akik egyenként is igazi karriert építettek fel: a ma már hatvanon túli gitáros, Ulf Wakenius, aki tíz évet töltött az Oscar Peterson Quartetben, Lars Danielsson, aki  máig is az egyik legfoglalkoztatottabb európai bőgős, számtalan kiemelkedő projekt (és lemez) szereplője, valamint Magnus Öström, aki a világhírű E.S.T. dobosaként lett ismert.

Ahogy Vietnám egyre nyitottabb lesz a nagyvilág felé, mindinkább számítanunk kell rá, hogy a kínaihoz, a japánhoz, az indiaihoz, valamint a koreaihoz hasonlóan előbb-utóbb vietnámi nevek lepik majd el a nyugati művészeti műhelyeket, így a jazzt is. Annál is inkább, mivel az Ázsiából Európába került szülők gyermekei már beleszülettek a nyugati kultúrába, viszont családjaikban még ápolják a vietnámi hagyományokat, és ezeket az időközben művésszé serdült fiatalok kamatoztatják is alkotásaikban.

Lehet egy bölcs lemez szórakoztató? Feltétlenül, ha Charlie-n és alkotótársain múlik. Az idén nyáron, közel másfél évtized szünet után napvilágot látott Mindenen túl albumcím sugall némi letargiát, lemondást, de valójában a rajta hallható zene hangulata közel sem letargikus. Charlie minden szempontból arról tesz tanúbizonyságot, tudja, hol a helye, mennyit ér az, amit letett az asztalra, és mi várhat még rá 73 évesen. Még akkor is, ha éppenséggel csupa kérdés a második dal, csakhogy ezek a kifürkészhetetlen jövőre vonatkoznak; Charlie megtette, amire hivatott volt egész életében. Magas színvonalon, igényes zenével és előadásmóddal szórakoztatott, és remélhetőleg teszi még jó ideig.

Marta Sanchez zeneszerzői és muzsikusi világa egészen eredeti, felénk, talán kevésbé ismert. Kellett különlegességéhez az is, hogy Madridban nőjön fel, és a Királyi Konzervatóriumban klasszikus zenét tanuljon, aztán a jazz és a kortárs zene kurzusai következzenek. Kompozíciói sokkal izgalmasabbak, hiszen a kamarazene, a népzene és a jazz egyenrangú elemek benne anélkül, hogy engedményt tenne a populizmusnak. A legjobb definíció munkáira: kamarazenekari jazz.

Napjaink erősen megváltozott művészeti világában (amelyben persze elsősorban kedvenc műfajunkra /is/ gondolunk) a vokális jazz nem tartozik olyan mértékben a közönség által favorizált kategóriába, mint hajdanában. A „gyengébb nem” képviselői közül még mindig sokkal többen lépnek a világot jelentő deszkákra (gondoljunk csak a hazai énekesnő-dömpingre), a férfiénekesek viszont sokkal mostohább megítélés alá esnek. Így aztán a nyugati világban is jó, ha negyedannyi kiemelkedő „male singer” akad, mint a „female” kategóriában.  Azért egy kiemelkedő kivétel akad: Gregory Porter!