Kerekes György

Kerekes György

Építész, jazztörténész, a Harmónia Műhely Alapítvány kuratóriumának elnöke. Gyermek- és ifjúkorában hosszabb ideig zongorázni tanult. Az 1990-es évek vége óta – jórészt Pallai Péterrel közösen – könyveket, tanulmányokat ír, rádióműsorokat készít az egyetemes jazztörténet tárgykörében. Legfontosabb munkái: Jazz portrék – A kezdetektől az ötvenes évekig (2005), Jazz portrék II. – Az ötvenes évektől az ezredfordulóig (2006), A jazz évszázada (2014). Utóbbi „alapvetően a műfaj 20. századi történetét meséli el, több száz zenei illusztrációval, amelyhez külön YouTube csatorna készült” (Wikipédia). Kerekes 1999 óta koncertrendezéssel is foglalkozik – előbb a Nyitott Műhelyben, majd a Budapest Jazz Clubban.

Azon olvasóim, akik bizonyos rendszerességgel figyelemmel kísérik a Jazz történetének gyöngyszemei folytatásait, már bizonyára megfigyelték, hogy a válogatásom nem mentes a szubjektivitástól. Többségében olyan lemezeket választok a sorozat témájául, amelyeket egyrészt fontosnak tartok, mert szerintem valamilyen formában hozzájárultak a jazz változásához és fejlődéséhez, másrészt azokat, amelyeket olyan muzsikus vagy muzsikusok készítettek, akik élete és munkássága tanulságos, személyisége számomra érdekes és kedves.

A mostani „Gyöngyszem” Erroll Garnerről és az általa 1955-ben a californiai Carmelben „Concert by the Sea” címmel készített lemezről szól.

Ebben a részben egy nagyszerű és iskolát teremtő együttes lemezéről készült CD-ről lesz szó, melynek zenei anyagát két jazztörténeti jelentőségű muzsikus játéka határozza meg. Az egyik zenész a bebop és a hard bop kiemelkedő dobosa Art Blakey, a másik a hard bop és a soul, vagy ahogyan manapság szívesebben nevezik a funky zenei stílus egyik megalkotója, a zongorista Horace Silver. Az 1955-ben általuk közösen létrehozott együttesnek a Jazz Messengersnek 1955. november 23-án a new yorki Bohemia Cafe-ban rögzített helyszíni felvételeit tartalmazza az a lemez, amelynek CD átiratát fogom ma bemutatni.  A lemez a Blue Note lemeztársaság kiadásában jelent meg.

Minden művészeti ágban voltak, vannak és lesznek olyan egyéniségek, akik valamilyen oknál fogva kultikus figurákká válnak. Vagy azért, mert valami nagyszerűt, valami egyedülállót alkotnak, vagy azért, mert személyiségük hordoz valami rendkívülit, vagy azért, mert az életük története eltér az átlagtól és ezzel különös érzéseket váltanak ki az emberekből. Ezek az emberi figurák nem születnek bele a szituációba, mindig az éppen aktuális társadalmi helyzet alakítja őket kultikussá, mindig az emberi megítélés hatására válnak azzá. Ebbe a típusba tartozó muzsikus egy ragyogó CD-je lesz ennek a résznek a témája. A kultikus figura, akinek zenéjéről szó lesz a trombitás Chet Baker, az itt bemutatásra kerülő CD címe: Chet in Paris, alcíme: The Legendary Barklay Sessions. A lemezeket, amelyekről a CD készült az Emercy/Polygram France lemeztársaság adta ki az 1955-ben Párizsban rögzített zenei anyagokból válogatva. A CD-t az Universal Music S.A. France jelentette meg 2000-ben.

A most bemutatásra kerülő lemez kiválasztásában két motívum vezérelt. Egyrészt az, hogy a CD olyan zenei anyagot tartalmaz, melynek szerzői és előadói egy korszak meghatározó muzsikus-személyiségei voltak, akik kialakítottak egy meglepően új stílust, kis túlzással azt is írhatnám, hogy létrehoztak egy korszakalkotó jazz-zenei irányzatot. A jazztörténet ma ezt klasszicista stílusnak nevezi. A másik motívum teljesen személyes jellegű és a nosztalgia vezeti. Ez a zene ugyanis egyike volt azon első jazzlemezeknek, amelyikkel korai serdülő koromban találkoztam, és amely hozzájárult ahhoz, hogy egész életemre elkötelezzem magam a jazzmuzsika mellett.

Műsorom rendszeres olvasói bizonyára megfigyelték, hogy ebben a sorozatban nem kizárólag a jazz történetének kiemelkedő fontosságú, minden szakember és jazzt szerető által egyértelműen elismert muzsikus zenei anyagát, nagyjelentőségű lemezét, vagy kollekcióját mutatom be. A koncepcióm az, hogy olyan lemezekkel is megismertessem önöket, amelyek talán nem tartoznak feltétlenül azok közé, melyek a szokásos szavazáskor a legjobbakat vagy legismertebbeket tartalmazó listákra kerülnek. Tehát olyanokkal is, amelyek valamiért érdekesek, valami különlegeset hozzátettek a jazz fejlődéséhez. A most bemutatásra kerülő CD-n szereplő zenei anyag nem szokott szerepelni ezek között, pedig fontossága a jazz történetében igen jelentős.

A jazz ragyogó históriájába természetesen nem csak amerikai muzsikusok írták be nevüket, hanem szép számmal vannak benne európai zenészek is. Talán az első olyan jazzista, aki az ún. öreg kontinensről került az arany lapokra, egy cigány származású belgiumi születésű, de francia nemzetiségű gitáros volt, akit eredetileg Jean Baptiste Reinhardtnak hívtak, de Django Reinhardt néven ismeri a jazz története. Ma az ő „Djangologie 49” címmel kiadott CD-jét mutatom be.

Ebben a részben egy olyan zenészóriásról és CD-jéről lesz szó, aki kiemelkedően jelentős szerepet játszott a jazz fejlődésében és egy korszak, a bebop létrejöttében. Ez a zenész Thelonious Monk és a Genius of Modern Music című CD-jét mutatom be, amelynek zenei anyaga 1947-ben és 48-ban került felvételre. Eredetileg a Blue Note lemeztársaság adta ki a számokat, majd ültette át azokat CD-re.

Ebben a részben ismét egy olyan zenei anyag bemutatására vállalkozom, amely bizonyára vitát váltana ki a jazz-szakemberek között, amennyiben olvasnák ezt az ismertetőt. Most ugyanis egy érdekes, vagy inkább furcsa zenei stílus reprezentánsáról lesz szó, amely irányzatot a szakirodalom azon része, amely egyáltalán foglalkozik vele Western swingnek nevez. A megnevezés önmagában nem ellentmondás, hiszen ismerjük a western muzsikát, a populáris amerikai zenében még ma is élő és virágzó stílust, és ismerjük a swing jazzt, amely hosszú éveken keresztül mindent elsöprően meghatározó zenei stílus volt szerte a világon. Ennek a muzsikának volt kiemelkedő reprezentánsa Bob Wills és a Texas Playboys, akinek The Tiffany Transcription című 1945-46-ban lemezre vett számait tartalmazó CD-jéről lesz szó ebben a részben. A CD-t a Rhino lemeztársaság adta ki 1984-ben.

A mai részben egy olyan kiváló zongorista CD-jét mutatom be olvasóimnak, akit ugyan nem jegyeznek a legkiemelkedőbbek között, mégis fontos helye van a jazz történetében, különösen a jazz népszerűsítésében. Nat King Cole, a mostani rész főszereplője ugyanis annak ellenére, hogy tehetsége és tudása alapján méltán lehetne a legelismertebb muzsikusok között, valahogy nem került a jazz történetének arany lapjaira. Remélem, hogy a most bemutatásra kerülő CD alapján az olvasók is magasan értékelik muzsikáját és a saját képzeletbeli listájukon előkelő helyet szánnak neki.

1. oldal / 4