Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
15
16
23
30

Django Reinhardt: Djangology 49

2020. október 24.

A jazz ragyogó históriájába természetesen nem csak amerikai muzsikusok írták be nevüket, hanem szép számmal vannak benne európai zenészek is. Talán az első olyan jazzista, aki az ún. öreg kontinensről került az arany lapokra, egy cigány származású belgiumi születésű, de francia nemzetiségű gitáros volt, akit eredetileg Jean Baptiste Reinhardtnak hívtak, de Django Reinhardt néven ismeri a jazz története. Ma az ő „Djangologie 49” címmel kiadott CD-jét mutatom be.

 

A lemez anyagát Django és együttese 1949 januárjában és februárjában, Rómában vette fel. A CD húsz darabot tartalmaz és mindegyiken ugyanazok a muzsikusok működnek közre, azaz Django és állandó partnere a hegedűs Stephane Grapelli mellett a zongorista Gianni Safred, a bőgős Carlo Recori és a dobos Aurelio de Carolis.

Zenei bevezetőként a lemez első darabját hallgassák meg, melynek címe: „The World is Waiting for the Sunrise”. A felvételen egy a korábbi önmagához képest némileg megváltozott Reinhardt-ot lehet hallani, akinek szólói kifinomultak, bebop-os hangzásúak, modern hangvételűek.

 Azért fontos, hogy Reinhardt és Grapelli mellett bemutassam a ritmusszekciót, mert ők ebben az összeállításban több mint ötven felvételt készítettek, melyek a Bluebird RCA master gyűjteményében voltak és a lemeztársaság a most bemutatásra kerülő válogatásban, 1990-ben adta ki őket. Különböző összetételben már jelentek meg felvételek bakelit lemezeken előbb is ezek közül, de ez egy teljes válogatás az előbb elmondott időszakban készült számokkal.

Több oka is van annak, hogy ezt a CD-t a beválogattam. Egyrészt természetesen, hogy adózzak Django Reinhardt muzsikusi nagyságának, másrészt, hogy olyan zenei anyagot mutassak be, amely ennek a csodálatos gitárosnak egy különösen izgalmas korszakát reprezentálja, hiszen a felvételek, mint említettem 1949-ben készültek, Django hét éves lemezkészítési kényszerszünete után. Ok továbbá, hogy pont ezt a zenei anyagot választottam az, hogy egy olyan időszak volt az 1949-es, amikor a jazz alapvető változáson ment át, kirobbant a bebop, sőt ekkorra már elfogadottá vált a jazz forradalmi megújulása szerte a világon. Természetesen Django Reinhardt, aki zenéjével úgy a jazz szülőhazájában, az Egyesült Államokban, mint Európában kiemelkedően elismert művész volt, beépítette a bebop vívmányait játékába. És éppen ez a tény ad különösen izgalmas tartalmat mindannak, amit csinált.

A következő zenei illusztráció a lemez harmadik száma, amely egy ballada. Django különösen kiváló volt a balladákban. Ebben a darabban is csodálatosat alkot, a kicsit disszonáns akkordokkal, amelyek feszültséget hordoznak. Néha olyan, mintha hamis hangokat játszana, pedig ezek a hangok fantasztikus izgalmat kölcsönöznek a dallamnak.

Hallgassuk meg az „I’ll Never Be the Same” című kompozíciót. 

 

Reinhardt nem pusztán egy ragyogó jazzgitáros volt, hanem egy messze előremutató alkotóművész is. Ez különösen azért érdekes, mert voltaképpen Django nem volt nagy újító. Hiszen kortársa, a tragikusan fiatalon elhunyt Charlie Christian volt az, aki teljesen átalakította a gitár szerepét, elkezdte használni az elektromos erősítést és részese volt annak a folyamatnak, melynek következtében kialakultak az új harmóniák, az új ritmizálás, az új jazz-stílus a bebop. Ugyanakkor Reinhardt, miközben finoman beépítette muzsikájába a vívmányokat, továbbra is megmaradt eredeti művésznek, semmit nem veszített muzikalitásából, ritmizálása még izgalmasabb lett.

A következő felvétel különös érdekességeket tartalmaz. A darab Fats Waller nagysikerű kompozíciója, a „Honeysuckle Rose”. Felhívom a hallgatók figyelmét Reinhardt szólójának második nyolc ütemére, melyben a szám Coleman Hawkins által 1937-ben lemezre vett improvizációjára reagál, de hasonlóan érdekesek a hármashangzatok és azok az átkötések, melyeket jóval később Miles Davisnél és Sonny Rollinsnál lehetett hallani.

Következik tehát a „Honeysuckle Rose”.    

Érdemes megismerni azokat a történéseket, melyek megelőzték ennek a zenei anyagnak az elkészültét. A harmincas és a negyvenes években sok kiváló amerikai jazz muzsikus utazott Európába, ki turnéra, ki fesztiválra, voltak olyanok, akik hosszabb ideig itt is maradtak. Csak néhány példa: Duke Ellington és együttese hatalmas sikerrel koncertezett több európai országban, a kiváló klarinétos Sidney Bechet Franciaországban telepedett le, Coleman Hawkins öt évig élt Európában és teljesen megújulva tért haza, de járt itt Eddie South és Benny Carter. E három utóbbi muzsikussal Django közös felvételeket is készített. Készült négy remekbeszabott felvétel Hawkins-szal és Benny Carterrel, melyek komoly sikert arattak a lemezpiacon. Érezhetően mindhárman nagyon jól érezték magukat a lemezfelvételen, hallható, amint hangosan bíztatják egymást. 

A másik fontos esemény a háború volt. 1939-ben, amikor kirobbant a II. világháború Django és Grapelli éppen Londonban tartózkodtak. A hírre Django azonnal hazautazott Párizsba és ott élte meg a német megszállást. Igaz, hogy a háború időszakában Django visszatért ugyan az eredeti nomád életéhez, de kapcsolata a jazzel természetesen nem szakadt meg. Európa számos helyén játszott, de mindig gondosan ügyelt arra, hogy távol legyen Németországtól. Közben az addig használatos akusztikus gitár mellett kipróbálta az elektromos gitárt is. Eközben partnere Grapelli, aki a háború időszakában Londonban maradt, különböző összeállítású zenekarokkal és szóló fellépésekkel próbálkozott.

Most hallgassunk meg ismét egy felvételt a CD-ről. A darab egy igazi világsláger, címe: „All the Things You Are”. Érdemes figyelni Django különös akkordjait és remek szólóját.

Django Reinhardt gitárjátékának van egy egészen különleges háttere, mely egy majdnem tragikus végű eseményhez fűződik. Ez az esemény majdnem kettétörte a felfelé ívelő karriert. Django 18 évesen nősült és elvett egy fiatal virágárus lányt. A karaván, amellyel járták az országot éppen egy temető mellett állomásozott, és a kocsi, amelyben laktak, tele volt virágokkal. Az egyik este Django valami kaparászást hallott és felvett egy égő gyertyát, hogy megkeresse a zaj forrását. A gyertya kiesett a tartójából és azonnal lángra lobbantotta a száraz virágokat. A tűz gyorsan átterjedt a kocsi többi részére, amely perceken belül teljesen leégett. Django magára kapott egy takarót, de így sem sikerült égési sérülések nélkül megúsznia a tüzet. A lábai több helyen megégtek, de az igazi tragédia az volt, hogy a védtelen bal kezén is komoly sérüléseket szenvedett. A sebek sokáig gyógyultak és ez idő alatt bizonytalan volt, hogy Django valaha muzsikálhat-e ismét. Zeneszeretete azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Bár bal kezének első két ujja sohasem vált teljes értékűvé, a többit mozgatni tudta, így kidolgozott a maga számára egy speciális játékstílust. Ennek egyik lényege volt, hogy a gitár nyakát kicsit feljebb emelte, így a húrok közelebb kerültek a nyakhoz, ennek következtében nem kellett az ujjaknak nagyon erős nyomást kifejteniük. Néhány hónappal a baleset után Django ismét zenélt.

Bár a történet vége nem szomorú, Django egész életében hordozta a következményeket. Az ujjait nem tudta olyan szélesre nyitni, mint előtte, mindössze annyira volt képes, mint két billentyű távolsága a zongorán. Ennek ellenére játéka csodálatos, még a legkritikusabb figyelő sem vélhet felfedezni semmi rendellenességet.

A nagy zenésztárs és barát Grappelli a következőket mondta később Django játékáról: „.. mivel nagyon gazdaságosan játszott, képes volt teljesen letisztítani stílusát, így azonos értékűen tudta használni minden ujját.”

Most egy közös szerzeményüket hallgassák meg a CD-ről. Érdekes, hogy Django néha úgy hangszerelt meg egy-egy darabot, mintha az nagyzenekarra készült volna. Kitalálta az együttes hangzását, a szólókat, és a szekciók játékát. Különösen a hegedűszóló alatti akkordjáték lenyűgöző. A felvétel címe: „Djangology”.

Visszatérve a most bemutatásra kerülő CD-n hallható zenei anyag születésének előzményeire. A háború befejezése után a francia impresszárió Charles Delaunay kapcsolatot teremtett a Londonban élő hegedűssel Stephane Grapellivel, hogy ismét összehozza őt Reinhardttal. 1946. január 16-án este, éppen Grapelli születésnapján találkoztak és elhatározták, hogy ismét együtt fognak zenélni. Mielőtt azonban hozzákezdtek volna a közös munkához, Djangonak néhány már lekötött amerikai fellépést kellett teljesítenie. A legmegtisztelőbb felkérés Duke Ellingtontól érkezett, aki néhány koncertre meghívta őt. Ez a turné nem volt igazán sikeres. Úgy tűnt, hogy Reinhardt nem találta meg a közös hangot az amerikai zenészekkel, terhére volt a nagyzenekari fegyelem, nem úgy viselkedett, ahogyan az egy vendégművésztől elvárható lett volna. Egy ízben még az is előfordult, hogy Reinhardt a koncert közben a színpadon elaludt.

Ami viszont érdekes volt, hogy bár Django eredeti stílusa inkább romantikus volt, ami nehezen fért össze a bebop új vívmányaival, mégis meg tudott újulni, föl tudta venni a fordulatot, változtatott stílusán úgy, hogy azért az eredetisége, a kreatív ösztönössége továbbra is megmaradt.

A következő felvétel egy igazi francia sanzon feldolgozása, azt gondolom, a dalt mindenki ismeri, hiszen nagyon népszerű örökzöld. Ha az angol címét mondom, sokan bizonyára nem fogják tudni, hogy melyik számról van szó, angolul egyébként a cím: „Beyond the Sea”, de ha a francia címet mondom, egészen biztosan ismert lesz, ez a darab a „La Mer”. Reinhardt a felvételen néha egészen disszonáns akkordokat fogott, olykor az az érzése az embernek, hogy nem is passzolnak a harmóniák a melódiához, de utána olyan szépen vezeti vissza a dallamhoz, hogy rá kell jönni, ez így sokkal jobb volt. 

Hallgassuk meg a „La Mer”-t Django Reinhardt és Stephane Grapelli szólójával.    

Miután Django visszatért az Egyesült Államokból ismét összeállt a régi zenekar. Az imént említettem Charles Delaunay-t aki egy Jazz Hot című szaklapot is vezetett. 1947-ben egy cikk jelent meg Grapelli és Reinherdt zenei újraegyesüléséről. A cikkben a következő részletet olvashatjuk:

„..öröm volt ismét hallani Django remek akkordjait, csodálatos díszítéseit, feledhetetlen improvizációit. Sok minden megmaradt a régi kedves zenéből, de néhány dolog megváltozott. Mintha elveszett volna a régi tűz és az a serkentő kreativitás, ami annyira jellemző volt rá.”

Ez a vélemény talán igaz is lehetett, de mintha az írója nem vette volna figyelembe, hogy az a kor, mellyel összehasonlította a szituációt már elmúlt és utána sok minden változott. Eltelt néhány súlyos esztendő milliók halálával végződő háborúban, Mind Django, mind Grapelli valójában menekült, a korszak Európája nem volt alkalmas arra, hogy nagy művészi produktumok szülessenek. Ráadásul teljesen megváltozott a jazz maga. Amerikában már mindenki a bebop-ot figyelte, az új generáció alaposan felforgatta a zenei világot. Már mást kellett játszani, mások voltak a harmóniák, mások a dallamok, elmúlt a jazz táncos-szórakoztató jellege, az új zene kemény volt és rohanó, disszonáns és strukturált, bonyolult és absztrakcióra kényszerítő. Olyan, mint maga a kor. Ebben a világban már kissé régimódinak hatott volna a gall és a cigány romantikára épülő swing. De még így is megmaradt valami az eredeti zenei világból. Íme pl. a „Lover Man”.

Belátom, kissé egyoldalú módon eddig keveset beszéltem Django kiváló muzsikustársáról Stephane Grapelliről, aki szintén főszereplője ennek a CD-nek. Pótolva a hiányosságot a következőkben néhány általam fontosnak tartott információt elmondok erről a kiváló jazzhegedűsről, aki igen nagy szerepet játszott abban, hogy Django Reinhardt a jazzmuzsika kiemelkedő egyéniségévé válhatott, és hogy hosszú ideig az élvonalban tudott maradni. Az ismertetéshez némi személyes életrajzi adat is hozzá tartozik, kezdem hát ezzel.  

Stephane Grapelli 1908-ban született Párizsban. Gyermekként zongorázni tanult, majd hangszert váltott és hegedülni kezdett. Néhány év után tánczenekarokban kapott munkát és így találkozott a jazz-zenével. A harmincas évek elején találkozott Django Reinhardttal, akivel megalakították a Quintette du Hot Club de France-ot. A zenekarban kezdetben felváltva zongorázott és hegedült, de idővel teljesen áttért a hegedűre. A népszerűséget ez az együttes hozta meg neki, no meg az, hogy Grapelli hihetetlen szorgalommal és tudásvággyal folyamatosan tanulta a jazzmuzsikálást. A II. világháború kitörésekor Londonban volt és nem is tért haza, amíg a háború tartott. Amint arról az imént már említést tettem, 1946-ban újra összeállt Django-val és 47-től ismét klubban játszottak együtt. A közös munka korai szakaszában még voltak Grapelli játékának bizonytalan elemei, de ezek az évek során eltűntek és az ötvenes évekre Grapelli érett, sokszínű muzsikát produkált. Játéka gördülékeny, harmonikus volt és nagy hangszerismeretet mutatott. Mint ember is sokat segített a fegyelmezetlen, linkségre hajlamos Django-nak. Közös felvételeiken gyakran méltó partnere volt a gitáros zseninek.

Most ismét a CD zenei anyagát hívom segítségül az elmondottak bizonyítására. A következő felvétel címe: „Marie” szerzője Irving Berlin.

Bármilyen felállásban játszottak együtt, a zenekarban Grappelli határozta meg a zenei irányvonalat, Ő képviselte a rendet és a szervezettséget, de a sztár Reinhardt volt. Pedig Django félénk, visszahúzódó, kissé gátlásos volt a közönség előtt, de ez az érdekes sutaságot valahogy vonzónak tartották a hallgatók. Amikor játszott, fantasztikus temperamentum áradt belőle, a félénkség elszállt, mindenek fölött a hihetetlen muzikalitás, a lenyűgöző dinamika és a hangszeres tudás érvényesült.

Ebben az időben a gitárosok ülve játszottak, a jobb combjukra helyezett hangszeren. Django furcsának tartotta, hogy Ő, a zenekar sztárja ül, a bőgős, a hegedűs meg állnak. Úgy gondolta neki is állva kell játszania. Kitalált egy gitárfogási stílust, amellyel állva lehetett muzsikálni, de egy idő után mégiscsak visszatért az üléshez.   

Valószínű, hogy játékának technikai bonyolultsága, álló helyzetben szokatlan és ebben az időben még nehezen megvalósítható volt. Reinhardt ugyanis egészen különös hangzást fejlesztett ki muzsikájában. Dallamai hosszasan áramlottak, ezeket apró kitörésekkel gazdagította. Csodálatos díszítőelemeket alkalmazott játékában, egyedi vibrátós hangszínét még ma is sokan próbálják utánozni. Néha finom, halk zenét játszott, majd hirtelen szinte széttépte a húrokat. Oktávmeneteit a hatvanas években kezdték felfedezni, és divatba hozni. Játéka rendkívül dinamikus volt, és ez a dinamizmus még a lassú, melankolikus számokban is érvényesült. 

Íme a „Qu es tu, mon amour?” című kompozíció.

A háború végén Reinhardt mielőtt az amerikai turnét teljesítette volna, - amint az előbb elmondtam nem túl nagy sikerrel - Európa más országaiban is megpróbálta régi hírnevét visszaszerezni. Először Svájcba ment, ahol a határok még zárva voltak ugyan, de ő egy határ menti városban játszani tudott. Még kellemetlenségbe is keveredett emiatt. Az egyik este letartóztatták, mert nem volt tartózkodási engedélye. Szerencséjére egy német magas rangú tiszt, aki szerette a jazzt és ismerte Djangót, gyorsan elintézte, hogy kiengedjék, de azonnal távoznia kellett a városból. Reinhardt valóban félt, mert hallott a nácik rasszizmusáról, a zsidók, a feketék, a cigányok és más általuk nem árjának tekintett emberekkel kapcsolatban. Szinte menekült vissza Párizsba. Svájcban egyébként valóban nemzetközi közönségnek játszott, hiszen a hallgatóság között egyaránt voltak németek, franciák, svájciak és olaszok. Ő maga szerette ezeket a kis szórakozóhelyeket, mert itt igazán otthon érezte magát. Az ő közege a klubok voltak. Nem szívesen lépett fel koncerteken, zavarta a nagy létszámú közönség.

Most egymás után egy kedves gyors ritmusú és egy lassú, melankolikus balladát hallgathatnak meg. Először a gyorsabb felvétel következik, melynek kapcsán egy érdekes összehasonlításra vetemedek. Volt a jazz történetének egy Reinhardt – Grapellihez hasonlító párosa, a Trambauer – Beiderbecke duó. Frankie Trambauer, aki egyébként a klarinéthoz hasonló C melodyn játszott, szellemes és ügyes zenész, míg a trombitás zseni Bix Beiderbecke sokkal érzelemgazdagabb és mélyebb muzsikus volt. Grapelli nekem Trambauerre emlékeztet a maga sima, csiszolt stílusával, míg Reinhardt, Beiderbecke-hez hasonlóan az a zenész volt, akinek játékától sírni kell.

Tehát először következik Reinhardt kompozíciója a „Swing 42” című darab.

Most pedig hallgassuk meg Clifford és Barris szerzeményét, melynek címe: „I Surrender, Dear”. Érdekes megfigyelni, – és ebben a számban is hallható - hogy Reinhardt általában Grapellire hagyta a befejezéseket. Furcsa továbbá az a technika, amellyel Reinhardt az ujjainak sérüléséből adódó hátrányait egyenlítette ki. Gyakran előfordult, hogy amikor a mély húrokon nagyobb hangközöket kellett átfognia, egyszerűen besegített a nagyujjával, ami a gitározásban merőben szokatlan technika.

Érdekes adalék Reinhardt életéhez és muzsikusi profiljához, hogy nagyon nem szerette, ha a ritmusszekció egyénieskedett, ha valamelyik hangszer nem azt játszotta, amit ő mondott. Ilyenkor eléggé udvariatlanul rászólt a renitensre, hogy: kifelé innen, itt most én mondom meg, hogy mit játszol, és azt kell tenned. A következő számban is megfigyelhető, amint Reinhardt remek bebop-os játékot produkál, míg a ritmus szekció egyszerű, sima és visszafogott 4-eket játszik.

A darab egyébként a Gershwin testvérek híres kompozíciója, melynek címe: „I Got Rhythm”.

A következő darab ismét érdekességet kínál. A számban elhangzó szólót Django már egy a harmincas években lemezre vett másik darabban lejátszotta. Ezt a húzást csak egyszer alkalmazta pályája során, ezért is tartom fontosnak megemlíteni. Érdekes továbbá megfigyelni, hogy szólója utolsó nyolc ütemének első négy ütemében unisonot játszik önmagával, de nem úgy, hogy oktáv hangokat fog, hanem ugyanazokat a hangokat fogja le, csak más húrokon.  

Következik az „I Saw Stars”.

A Djangology 49 Reinhardt és Grapelli utolsó közös lemeze volt. A CD-n hallható olasz ritmusszekció sem játszott többé ebben az összetételben. Ennek a lemeznek a zenei anyaga egy nagyon érett és bizonyos fokig egy korszak lezárását jelképező muzsika. Elmúlt egy boldognak mondható korszak, egy felhőtlen zenélési öröm, a ritmusos, könnyed swing helyett beköltözött egy világégést megélő generáció izgatott félelme, egy állandóan kereső és mindig újat kívánó művészi attitűd, beköszöntött egy új világ, a modern rohanás, a zaklatott lélek világa. Felnőtté vált a jazz, része lett egy nagy társadalmi és kulturális átalakulásnak. A művészet folyamatosan és gyorsan lépett ki a hétköznapok szórakoztatási igényeit kiszolgáló helyzetéből és lett egy mélyebb absztrakciót kívánó gondolati világ része. A negyvenes évek végének művészetében meghatározóvá vált az avantgard, a jazzben ezt a bebop jelentette.

Reinhardt és Grapelli a maguk módján reagáltak erre a folyamatra, hiszen hallhattuk, hogy Django szólóiban megjelentek a bebop-ban használt zenei jegyek, és ha nem is lett igazi bopper, muzsikájának nem tett rosszat a változás. Nem lehet tudni, hogy mivé fejlődött volna ennek az őstehetségnek a muzsikája, ha nem következik be hirtelen halála 1953-ban, 43 éves korában.

Az Egyesült Államok elnökének, Harry Trumannak a Django Reinhardt-ról mondott véleményét osztom meg önökkel, amely a következőképpen hangzik:

„Django egy egyéniség. Egy muzsikus esetében fölösleges volna ezt a jelzőt használni, mégis megteszem, mert Django olyan eredeti művész, hogy az egyéniség szót csupa nagybetűvel és neonfénnyel kellene írni. Ő egyszerre megbízhatatlan, ésszerűtlen, rendezetlen, mértéktelen, hiú, ugyanakkor őszinte, nagylelkű, kedves és szeretetreméltó figura. A géniusz meghatározás teljes tartalmában illik erre a csodálatos cigányemberre.”

Külön érdekessége ennek a megjegyzésnek, hogy az Egyesült Államok elnöke mondta egy európai, írástudatlan cigány muzsikusról.

Befejezésül a CD utolsó felvételét hallgassák meg, egy Reinhardt – Grapelli kompozíciót, melynek címe: „Bricktop”.