koncert

Jazzkoncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

Hajdu Klára két szinten bűvölte Londont

2019. szeptember 21.

Gyönyörű hangú énekesnőnk két meghívást is kapott Londonba. Egyet párjával, a gitáros-énekes vagy énekes-gitáros Szakonyi Milánnal a Balassi Intézet londoni Magyar Kulturális Központjába, egyet pedig önmagában a londoni jazz élet egyik legfontosabb tetthelyére, a 606 Clubba.

Milánnal kettesben nem kifejezetten jazzt játszottak, noha a műsor jelentős része egy nívósabb jazz klubban is helytállt volna. Szerelmes dalok léteznek klasszikus zenében, jazzben, népzenében, de még nagyobb számban a pop világában. Ami viszont nagyon ritka, hogy az ember élőben, intim környezetben, testközelben láthasson és hallhasson egy szerelmespárt együtt zenélni. A londoni Magyar Intézet kb. 80 embert befogadó, kiváló akusztikájú termében szerintem inkább százan szorongtak, de maga a terem valóban intim atmoszférát nyújt előadó és közönség számára egyaránt. Klári és Milán élt is a lehetőséggel. Pazar, változatos repertoárral delejezték a jelenlévőket. Volt ebben örökzöld a Nagy Amerikai Daloskönyvből, volt saját szerzemény, és voltak slágerfeldolgozások, sőt egy szívbemarkolóan szép magyar népdal ("Kinek van, kinek nincs") is. Teljesen lenyűgözött egy magyar szövegű, de dallamvilágát illetően autentikusnak hangzó bossa nova, ami történetesen Klári saját szerzeménye volt. De a szerteágazó források ellenére nagyon egységes volt a tónus, az egymásra való odafigyelés, az egymásra vetett tekintetek, mosolyok, a szeretetnyilvánítás nyilvános, de szemérmes formája tette varázslatossá azt az egy órát, amelyet a közönséggel töltöttek. Ülve, allűrök nélkül játszottak, énekeltek, szemmel láthatóan élvezve egymás és a közönség társaságát. A sajnos nagyon gyorsan elrepülő egy óra olyan volt, mintha az embert meghívták volna egy baráti társaságba borozni (mert a Magyar Intézetben bort is kap a közönség, nem is rosszat), miközben a vendég a legmagasabb művészi szinten szórakoztatja a többieket. Mint egyike a többieknek, nagyon jól éreztem magam és még elég korán hazaértem ahhoz, hogy másnap kipihenve menjek el a 606-ba, ahol egy másik, de azért önmagát nem megtagadó Hajdu Klárit hallgassak.

Szeretem a próbákat. Sok mindent elárulnak a jazz lényegéről. Ez a 606-os próba azonban nagyon rendhagyó módon kezdődött. Aggódtam is, hogy mi lesz, mert az addigi gyakorlat mindig ragyogó eredményeket szült. Kezdem azzal, hogy minden zenész időben ott volt, a Chelsea sem játszott aznap otthon, nem voltak dugók, lehetett parkolni.  Klári még hazulról küldött kottát az angol csapatnak, amelyet a kiváló zongorista, Gabriel Latchin vezetett. Gabrielt már hallottam Karosi Julit kísérni és lenyűgözött a zenei  intelligenciája. Persze nem én voltam az egyetlen, mert a négyszeres Grammy-díjas amerikai sztár-bőgős, Christian McBride személy szerint őt kérte fel, hogy vele együtt kísérje a világhírű operaénekesnőt, Reneé Fleminget egy szenzációs, rendhagyó koncerten. Gabriel emellett rendszeresen kíséri a kiváló jazz énekesnőt, Sara Dowlingot, akit nemrég Gayer Matyi társaságában volt szerencsénk hallani a BJC-ben. Latchin saját dobosával, Josh Morrisonnal és egy másik szuperintelligens zenésszel, a bőgős Jeremy Brownnal jött erre az estére. Klári először hosszasan elbeszélgetett és dúdolgatott Gabriellel, majd a pódiumon minden szám elejét és végét kidolgozták, de egyetlen improvizációt sem próbáltak el. Nagyon jó hangulatú próba volt. Klári ragyogott, mert rájött, hogy milyen remek partnerekre talált. Mondta is később, hogy Gabriellel próbálni vagy játszani olyan, mintha otthoni partnerével, a nem kevesebb zenei intelligenciával megáldott Cseke Gabival dolgozna együtt. 

Este 7-kor, másfél órával a koncert előtt kezdett beszállingózni a közönség és mire a kvartett a pódiumra lépett, már jóformán telt ház volt. Klári nem lacafacázott, hanem a Cole Porter örökzöld, az "All Of You" kőkemény, tempós változatával nyitott és már az első számon scattelt, nem is akárhogy. Gabriel, akit a próbán nem hallottam szólózni, most megmutatta mire képes. Klári mögött minden figyelmét arra összpontosította, hogy az énekesnőből kitörő gyönyörű hangot még jobban kiemelje, míg szólóban olyan tisztán és élvezetesen harmonikus modorban játszott, mint mondjuk Hank Jones. Az egész csapat már rögtön a helyén volt. Ezt követte Klári, valamivel visszafogottabb, de nagyon jól sikerült szerzeménye, az "I Don't Want To Lose My Faith In You", majd az ötcsillagos felfogásban és olasz eredetiben előadott ballada, az "Estate", ahol Klári szíve teljesen kitárult és a közönségé a meghatottságtól elszorult. Úgy énekelt, hogy nem kellett a szöveget érteni. A "The Good Life" pazar volt, majd Klári megint bemutatót tartott, miként kell balladát énekelni a gyönyörű "Blame It On My Youth" című standarddel, ahol Jeremy Brown is illusztrálta, hogy kell szívhez szóló, sallangmentes és megható bőgő szólót pengetni. Ez már az est egyik fénypontja volt, amit a jazzisták által is imádott bossa nova örökzöld, a "No More Blues" (eredetiben Chega De Saudade) követett, de ehhez Klári felkérte a pódiumra a klubtulajdonos Steve Rubie-t, aki nem csak első osztályú fuvolista, hanem a brazil beütésű Samara zenekar vezetője is. Itt mindenki tündökölt, de ki kell emelnem Josh Morrisont, aki egyedül tudta produkálni azt a ritmikus alapot, ami Brazíliában gyakran két-három, néha négy ütőst is mozgósít.

A következő szám külön történet. A Magyar Intézetben adott előző esti koncert egyik gyöngyszeme, mint már említettem, a "Kinek Van, Kinek Nincs" című magyar népdal volt, amit Klári párja, Milán csodálatos gitárjátéka dúsított. Klári eredetileg ezt nem vette be a 606-os repertoárba, de nagyon tanakodott, hogy meg tudná-e oldani Gabriel zongorakíséretével, noha ehhez kottát sem hozott. Végül vett egy nagy levegőt és már a próba után, de még a közönség érkezése előtt leírta Milánnal a harmóniákat Gabrielnek a harmóniákat, elénekelte neki a dalt és felhívta néhány finom megoldásra a zongorista figyelmét, de utána azt mondta nekem, hogy el fog ájulni, ha Gabriel minderre emlékezni fog. Mondtam neki, hogy lesz orvos a házban egykori londoni háziorvosom személyében, de ez sem nyugtatta meg.  Gabriel történetesen mindenre emlékezett és Klári ahelyett, hogy elájult volna, olyan gyönyörűen énekelt, hogy két asztallal arrébb egy nem magyar hölgy a szemét törölgette, amitől én sem álltam távol. Az első szettet hatalmas improvizációk zárták a "The Way You Look Tonight" felturbózott, nagyszerű változatára. A közönség akkorra már együtt szárnyalt Klárival és a zenészekkel.

A második félidőt a Hófehérke c. Walt Disney film emlékezetes betétjének, a "Someday My Prince Will Come"-nak lélekemelő jazz feldolgozása követte, ahol Jeremy Brown ismét bizonyította, hogy miért bőgőzhetett olyan óriásokkal, mint Brad Mehldau, Art Farmer vagy Benny Golson, hogy csak néhányat említsek. Jeremy egyszerű és nagyszerű zenész, vagy csak egyszerűen nagyszerű. A következő szám viszont Klári legnagyobb pillanatai közé volt sorolható. Szédületes scat nyitással fejelte meg az otthoni zenészkörökben is kedvelt "It Could Happen To You"-t, majd teljesen feldobta zenésztársait és a közönséget egyaránt, amikor kibontotta a témát. Gabriel olyan tökéletes melodikus érzékkel rendelkezik, hogy szólói jóformán dúdolhatónak bizonyultak.  Ez a sztárparádé felölelt még négy csodálatos standardet és a koncertet Klári saját elképesztően gyönyörű balladája, a "Lullaby" zárta. Hogy a közönség imádta, amit hallott, ahhoz kétség nem fér, de amikor zenészeket lát ilyen elégedettnek az ember, akkor tudja, hogy igazán nagy este volt.

Fotó: Szakonyi Milán