fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
30
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Holnap, ugyanúgy, mint jó egy évtizede minden esztendőben, megünnepeljük az UNESCO Nemzetközi Jazznapját. Így tesznek az egész világon. Ingyenes koncertek csalogatnak a legkülönbözőbb helyszíneken. Herbie Hancock az UNESCO jószolgálati nagyköveteként 2011-ben indította útjára az International Jazz Day nevű kezdeményezést, mely rövid idő alatt sikeres lett világszerte.

Úgy sejtem, az ortodox lemezgyűjtők egyikét-másikát idegesítik a formára osztályozhatatlan-besorolhatatlan különlegességek: nem lehet az ilyeneket a rend megbontása nélkül a többi LP/CD közé tenni, az oldalukon nem virít előadónév és lemezcím, tehát valami megfelelő helyet kell találni nekik, lehetőleg nem túl messze a lemezpolc(ok)tól, s ez nem mindig könnyű. Marad a bosszúság, a szokatlan alakú szerzemény kerülgetése, ide-oda pakolása. Más zenehallgatók (magamat is közéjük sorolom) inkább szórakoztatónak tartják a formai idioszinkráziákat: eredeti és szellemes ötletnek találtam például, amikor 2006-ban a Grencsó Istvánnal megerősített Noiz Orchestra egy cipzárral ellátott játékmaci hasába rejtette el Film Development című kiadványát.

Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.

Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.

A magyar jazz „középgenerációjába” tartozó cimbalomművész már szinte mindent megvalósított az életben, ami egy muzsikus számára szakmailag elérhető: játszott világhírű szimfonikus zenekarokkal és szólistákkal; a hazai jazz és világzene jelesei készítettek közös lemezeket vele; tagja lehetett vezető magyar hangszeresek zenekarainak (Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Borbély Mihály, Tóth Viktor), sőt Charles Lloyd egyik újabb albumán szintén szerepet kapott. Tegyük hozzá: magyarországi jazzelőadókat ritkán érik efféle megtisztelő felkérések világhírű amerikai zenészek részéről. 

Mint minden művészeti alkotást, Ayumi Tanaka albumát is számos oldalról közelíthetjük meg. Jelen kritika azt veszi alapul, hogy e zenei produkció (a lemez magyar címe Víz alatti csend) visszavezethető (s talán vissza is vezetendő) bizonyos 1945 utáni művészeknek a csendről szóló meditációjáig. Minthogy felsorolhatatlanul sok műről lehetne szót ejteni, most elégedjünk meg két különösen jelentős alkotás felidézésével. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül inspirálták Tanaka szerzeményeit, de spirituális jelenlétük a CD-n nagyon is elképzelhető.

Valahol azt olvastam, Mathias Eick előző ECM-lemeze, a Ravensburg tematikus folytatásának szánja új albumát, vagyis nem ellenezné akár a Ravensburg 2 címet sem. Valljuk be, nem túl bíztató kezdet: egy lemez, mely csupán egy másikkal való összehasonlításban létezik, annak mintegy a megnyújtása – olyan ez, mintha ars poetica helyett szegénységi bizonyítványt állítana ki magáról egy előadóművész, és még csak nem is idézőjelbe téve, avantgarde gesztusként. Rossz előérzetünket támasztja alá a lemez szokatlan rövidsége is: 40 perc alatt marad a hétszámos gyűjtemény, miközben a kiadótól az ennél jóval hosszabb műsoranyagokat szoktuk meg.

A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)

1. oldal / 8