Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.

Múlt hét szombaton már délután hajóra szállt a Modern Art Orchestra legénysége. A Swingin’ On The Danube fesztivál keretében augusztus 22-én egymás után két koncertet adtak a Batthyány téri Silver Line kikötőből indult Nimród fedélzetén. Mindkettő ingyenes volt, de ahogy a részletes programot ismertető előzetesünkben, és több helyütt idejében közétett műsorajánlókban olvashatták, legkésőbb augusztus 19-e éjfélig regisztrálni kellett.

A Táncoló Wittgensteint azoknak a jazzkritikusoknak találták ki, akik lelkesen köszöntik a merész újítókat, azokat a fiatalokat, akik nem tudnak mit kezdeni a zenei műfajokat, illetve a műfajokon belüli stílusirányzatokat elválasztó falakkal, így aztán alkalmasint lebontanak közülük egyet-egyet. Azért a fenti önkéntes kőművesek, illetve az efféle puha forradalmak ellenzői is megnyugodhatnak: nincsenek sokan a „lázadók”. Minden időben kicsi a számuk. Egy zenei revolúcióhoz, még ha csöppnyi is, forradalmár zenészek kellenek, vizionárius újítók, ők pedig nem hemzsegnek korunkban sem.

Hat évvel ezelőtt alakult meg a Big Vicious együttes az Izraelbe hazatelepült Avishai Cohen trombitás vezetésével. Csupa helyi muzsikus kap helyet a zenekarban, egyesek közülük Cohen ifjúkori barátai. Ahogy a zenekarvezető a hazáját, úgy az együttes bizonyos tagjai eredeti műfajukat, a jazzt hagyták el egy időre, de amióta Cohen hazatért és megalakult a Big Vicious, mindenki visszatért a zenéhez, melyet egykor művelt.

Much of the music that gets pigeonholed as „world music” nowadays has a problem: it wants to bridge the two banks, ancient and modern so much that it forgets about the water underneath. New York-based Hungarian singer Nikolett Pankovits has come forward with a brilliant new record. River seems to me about knowing where the water flows, where the banks are, and how to bridge those distant banks.

A cím egy szinekdoché szinekdochéja – a multiinstrumentalista zenekarvezető új lemeze címében nem nevezi meg a zenét, amit kvartettjével előad, ehelyett a zenét megszólaltató hangszer (szinekdoché) alapanyagáról, egy egzotikus afrikai fáról nevezi el albumát (2. szinekdoché).

„Bolond vagy?”- kérdezte Dewey Redman a fiától, aki miután 1991-ben a Harvardon megszerezte diplomáját, beiratkozott a Yale-re, de az első félév végén otthagyta, és Brooklynba költözött jazzt játszani. Nem ő nevelte fel, és pont ugyanezt tette anno persze, a tanári állását otthagyva Texasból San Francisco felé vette az irányt szaxofonjával. Ismétlődhetnek a sorsok?

Az album július 10-én jelent meg, elég friss tehát, bár 2019 végén rögzítették  a  Los  Angeles-i Chalice Stúdióban. Hét szám található a vinyl lemezen cirka 23 perc játékidővel, így praktikusan játszható rádióban is. Korábban kihoztak két klipet, ezek elég népszerűek a közösségi oldalakon. A Dinner party egy új formáció, a modern crossover szupergroupja, mely bemutatkozó lemeze címéül a csoport nevét választotta.

A lemez címe (Nyílt vizek) talán arra utal, hogy a korongon hallható hét kompozíció (melyek között két népdalfeldolgozás is akad) olyan senkiföldjén, stiláris határhelyzetben fogant, ahonnan, mint a nyílt tengerről, bármerre elindulhatunk értelmezésünkkel. Tudván, hogy Süle László sokoldalúan képzett jazz-zenész, valamint azt is figyelembe véve, hogy a 2020 februárjában Helsinkiben felvett lemezt Binder Károly kiadója jelentette meg, és Binder társproducerként is bábáskodott az album felett, hajlunk rá, hogy jazzlemeznek nevezzük a kiadványt. Igen ám, de a szerzemények egy részének karaktere, illetve Senni Eskelinen és hangszere, az elektroakusztikus kantele domináns szerepe a lemezen inkább a produkció crossover vagy világzenei jellegét és gyökereit hangsúlyozza. Megint más kompozíciók vagy azok részletei egy harmadik irányba, a kortárszene felé mozdítják el a hallottakat.

Ahogyan a jazz az egész világon elterjedt, nem könnyű eligazodni a kibővült nemzetközi jazzvilágban. Valljuk be, hogy a hazai, az amerikai és az európai jazz valamilyen szintű ismeretén túl alig vagyunk tájékozottak a távolabbi régiók jazzéletéről. A korábbi évtizedekben magam is legfeljebb néhány dél-afrikai jazzművészről hallottam, talán Abdullah Ibrahim (eredetileg Dollar Brand néven futott) és Miriam Makeba énekesnő voltak azok, akik ismertek lettek szélesebb körben is. Az internetes világban természetesen már sokkal jobb a helyzet, ennek ellenére aligha van nagyobb rálátásunk arra, hogy mi történik jazzvonalon Fokvárosban vagy Johannesburgban, mint Jerevánban vagy Bakuban.

Gyönyörű lemez. Ahogy itt a balatoni pihenésünkben meghallgattuk, megkérdeztem feleségem, hogy mi az első benyomása, és azt mondta, hogy derűt sugároz. Ennél alig lehet pontosabban fogalmazni. Sallangmentes tökéletes jazz lemez. Steve Swallow darabjait vették fel a wikipedia tanúsága szerint egy délután alatt. Pár évvel ezelőtt láttam egy fantasztikus egyórás interjút Carla Bley-vel a nagyszerű zongorista, zeneszerzővel, aki történetesen Steve Swallow felesége. Jazztörténeti jelentőségű interjút, aki teheti nézze meg. Abban az interjúban büszkélkedett el szinte gyermeki lelkesedéssel, hogy ECM művész lett. Leszerződött a nagy múltú német céggel. Gondolom Steve Swallow ugyanebben az időszakban kerülhetett kapcsolatba a zseniális producerrel Manfred Eicherrel.

Kirakat: Don’t Miss the Band   
A showcase szó gyökeret vert a honi zenei életben, mert praktikusan rövid és jelentéssűrítő. A magyar jazz fiatal generációjának jó lehetőség a megmutatkozásra. (A magyarjazz Irk Rékának köszönhetően eddig is aktívan jelen volt ezeken). A hazai egy kis piac, nem könnyű kikerülni a kirakatba. Fenyves Márk remek projektet vezethetne pályakezdő zenészeknek, hogy tegyék ismertté produkciójukat. Az alap persze a jó muzsika, aztán lehet becélozni a platformokat, hogy szélesebb körben tudjanak róluk. Minden úton elindult, amit az ismertséghez vezethet. A Magyar Jazz Szövetség két versenyén is döntősök voltak. A combo formációk bemutatkozására kitalált versenyen a „Some Sky” című dalukat játszották 2017-ben, ami felkerült a Homecoming című lemezükre is. Majd egy másik Fenyves szerzeményt, a „Blues After Dusk” Ladányi Ádám által oktettre áthangszerelt változatát játszották a komponistáknak meghirdetett megméretésen. (az AllAboutJazz.com oldal most válogatta be a Track of the day rovatába, augusztusban fog felkerülni). 

Norah Jones idén júniusban megjelent hetedik albuma újabb lépés a sikeres úton, amin eddig is járt. A jazz az utcákról, pubokból indult el, aztán a zenész, ha meg akart élni a tehetségéből, megtanulta a show business alapelvét: alkoss egy eladható produkciót, találd ki a zenei anyagtól a színpadi megjelenésig, és ha eleget költöttél a reklámra, indulhat a turné a világ körül. A filmekben mindenki látott olyan jelenetet, mikor a rendőr felszólítására a vonalon végig kellett sétálnia a vezetőnek, különben ugrott a jogosítványa. A muzsikusok maguk választhatják ki a vonalat (stílust), amin aztán biztonsággal haladhatnak végig a pályájukon. De ez a többségüknél óhatatlanul ismétlődésekhez és utánérzésekhez vezethet.

A színhely a Santa Barbara-i Lobero színház. Az időpont 2018. március 15. A régi-új Lloyd-együttes veterán szaxofonos irányítója, a város lakója (valamint, gyanúm szerint, Dorothy Darr, a muzsikus felesége, az új lemez producere, aki árgus szemmel felügyeli férje minden lépését) elhatározta, hogy koncerttel ünnepli meg a zenész 80. születésnapját. Túl gazdag az életmű és túl kevés egy este ahhoz, hogy átfogó képet nyújtson mindarról, amivel Lloyd hozzájárult a jazztörténethez, így csupán a ráutalásos koncepció maradt, vagyis az, hogy régi és új tagokból álló kiszenekarával felkeresse fiatalkorát, majd a későbbi évtizedeket, és egy újabb „igazi”, vagyis kontemplatív, elmélyülő Lloyd-előadással örvendeztesse meg hallgatóságát. Több mint kétórás koncertet adott az idős muzsikus, ezalatt tizenkét darab hangzott el, melyek közül négyet jelentetett meg most a Blue Note a fontos születésnaphoz méltó elegáns kiadásban.

A DVD formájában hozzáférhető portréfilm címe – bármennyire is „blikkfangos” – annyiban megtévesztő, hogy „A cool születése” cím minden tájékozott rajongó számára a nagy jazzgurunak a pályája elején, 1949-ben készített felvételsorozatát jelenti, amelyeket később ezen a címen adott ki a Capitol lemezgyár, immáron mikrobarázdás albumon. Ezt az „alaplemezt” a jazztörténet legfontosabb felvételei között tartjuk számon. Jómagam is arra asszociáltam a címet olvasva, hogy valószínűleg korabeli fotók, filmfelvételek, esetleg a résztvevő muzsikusokkal és a felvételek munkatársaival korábban készített beszélgetések, valamint neves jazz muzsikusoknak ezzel a Davis-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai lesznek a korongon. Valóban erről is szó esik röviden, de a lényeges különbség az, hogy Davis egész pályájáról szól a történet, születésétől (1926) haláláig (1991).