Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
15
16
23
30

A diadalmenet folytatódott

2020. november 01.

Budapest egyik legnépszerűbb és méltán világhíres klubjának házi nagyzenekara múlt hétvégén fergeteges koncertet adott, a BJC Big Band sztárvendége ezúttal Borlai Gergő volt. A klub online műsorismertetőjében szemérmesen elhallgatott, de szóbeszéd útján hamar ismertté vált többi vendég is komoly közönségvonzerővel rendelkezett. Gotthárd Misinek például csütörtöki koncertjén kiabálták be a nézőtérről, hogy szombaton találkozunk, majd végül Tzumo és Sapszon Bálint részvétele sem maradt titokban. Így aztán a klub honlapján jóval a koncert előtt kikerült a SOLD OUT felirat az esemény beharangozójára.

A három éve alakult zenekar megálmodója, létrehozója és művészeti vezetője Csizmadia Dávid, jó partnerre talált Bóna Lászlóban, aki minden segítséget megadva keresztapaként is támogatta az ötletet, az ő javaslatára lett ugyanis az alakuló zenekar neve BJC Big Band, és ahogy a filmekből is tudhatjuk, egy keresztapai javaslatnak nem lehet ellenállni. Az álomból valóság lett, Dávid kiváló zenészeket toborzott, azonban egy nagyzenekar fenntartása szinte lehetetlen, ezért megállapodtak, a BJC Big Band durván negyedévenként fog összeállni.

Összeállt a repertoár is, és már az első koncert előtt felvetődött a vendéghívás kérdése. Úgy gondolták, az érdeklődés felkeltésében, a produkció eladásában, azaz a teltház eléréséhez egy külföldről jött sztár sokat segíthet egy új zenekarnak. A kollektíva a kiváló brit kapcsolatokkal rendelkező harsonás, Varga István javaslatára az Írországban született skót trombitás, Ryan Quigley meghívására szavazott. Az általánosan elismert magas színvonalú brit jazz egyik reprezentánsa, a Royal Scottish Academy of Music and Drama tanára, Londonból meg is érkezett. Azt, hogy nélküle is összejött volna a hőn áhított teltház a debütáláson, nem tudhatjuk. Az viszont tény, hogy az előzőleg számos világsztár, többek között Quincy Jones, Aretha Franklin, Randy Brecker és Kurt Elling lemezén és turnéján feltűnt Quigley jelentősen hozzájárult a nézőtéren kialakult extázishoz. A zenekart csak a harmadik ráadás után engedték levonulni a színpadról. A start óriási sikert hozott, a zenekart a közönség egyből a szívébe zárta. Zenéjük még több emberhez jutott el a következő év, 2018 januárjában, a BJC tizedik születésnapi gálakoncertjén. Második zenekarként léptek színpadra, ezen alkalommal három magyar sztárvendéggel, Malek Andreával, Micheller Myrtillel és Szakcsi Lakatos Bélával. Még az évben a Maynard Ferguson emlékeseten, a mindössze egy éve alakult nagyzenekarhoz a különleges képességeket kívánó „lead” trombitálás négy világklasszis szólistája csatlakozott. Eric Miyashiro Japánból, a többiek, Louis Dowdeswell, Andy Greenwood és a zenekar első vendégeként tavaly itt járt Ryan Quigley az Egyesült Királyságból érkeztek, hogy a kilencven éve született kanadai legenda hatalmas életművéből felidézzenek egy duplakoncertnyit. Az este hét, majd kilenc órától kezdődött koncerteken úgymond a csilláron is lógtak, feltűnően sokan jöttek a szakmából, a MAO, a BJO mellett fegyveres testületeink nagyzenekaraiból is komplett fúvósrészlegek foglaltak helyet a Big Band miatt amúgy is leszűkített nézőtéren. Szerencsére bebizonyosodott, hogy sok jó jazzrajongó kis helyen is elfér, így páran akár a földön ülve is, de megoldották a problémát. A kisebb kényelmetlenségekért cserébe viszont ritka élményt kapott mindenki. A BJC Big Band a New Orleans Swing Fesztiválon a svéd multiinstrumentalista Gunhild Carling énekesnővel „idegen pályán”, a MÜPA több mint 1500 férőhelyes Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében is teltházas koncertet adott „The Queen of Swing” című estjével. A svéd kitérő után a zenekar ügyintéző mindenesévé előlépett Varga Istvánnak köszönhetően a brit kapcsolat tovább erősödött, a hazai pályára visszatérve, ahogy koncertjeiken megszokhattuk vendégszólistákkal érkeztek, a Hollán Ernő utcában két harsonás, Alister White és Trevor Mires lépett színpadra. Mindketten igazolták jó hírüket, és talán felesleges megjegyeznem, ez alkalommal is dugig megtelt a nézőtér. A közönség nem felejtette el a három év alatt kapott katartikus élményeket, így talán természetesnek vehető, hogy a jegyek előrendelésben, szinte a koncert meghirdetése napján pillanatok alatt elfogytak. Ráadásul az ismert rendelkezéseket betartva, a szellősebben felállított széksorok miatt a terem befogadóképessége csökkent, és a jegykiadó program nem is engedett a megállapított limitnél egy darabbal sem többet nyomtatni. Aki a koncert napján akart jegyet vásárolni hoppon maradt, az időben ébredt százvalahány néző viszont hihetetlen nagy csodában részesült.

Dobos lévén a sztárvendég, talán ezért is választották kezdésnek a Buddy Rich Big Band több lemezére is felkerült három tételből álló „Channel One Suite” című kompozíciót, mely a harmadik tételben olyan elemi erővel szólalt meg, hogy a szeizmográfok még a körúton is érzékeltek volna rengést. A brutális virtuozítással doboló Borlai Gergő egyből letehette névjegyét, a teljesen kicserélődött ritmusszekció pedig kitűnő alapot adott a fúvósok, elsősorban Elek István szólóihoz.

A konferanszié feladatot kezdetektől angolul is világszinten megoldó Csapó Krisztián, most érthető módon csak magyarul foglalta össze pár mondatban a zenekar történetét, és máris bekonferálta Scott Henderson szerzeményét. A funky jegyében fogant „Dolemite” a gitáros vendégnek, Mike Gotthárdnak adott remek szóló lehetőséget, és ahogy kezdett a témaválasztás koncepciója kirajzolódni, az első részben ezt az udvarias gesztust, a jutalomszámot hangszeres tudásuk megcsillantására, a ritmusszekcióban ülők szép sorjában mind megkapták. A nagyzenekari hangzás jellegét adó fúvósszekciók dominanciája mellett a Stanley Clarke írta „Bass Folk Song” természetesen elsősorban a basszusgitáron játszó Bartók Vince jutalma volt, még akkor is, ha most a Woody Herman-féle nagyzenekari feldolgozáshoz hasonlóan szólalt meg. Bár nagyon élveztem, de először azt hittem kakukktojásként került Dizzy Gillespie standard, a „Manteca” ebbe a sorba. Aztán kiderült, hogy Nagy Balázs és Stencli Tamás szaxofon, valamint Koós-Hutás Áron és Pecze Balázs trombita szólói mellett Szendi Gábornak is adódott egy rövid szóló lehetőség a dobjait megpergető Borlai Gergővel. Ekkor kezdtem sajnálni igazán, hogy Gábor teljes ütőhangszer arzenáljának bemutatására alkalmat adó szerzemény végül nem került a műsorba. Az első részt záró „Piedone kalandjai” szerzője, Sapszon Bálint kissé eltűnt a hazai jazzrajongók szeme elől, épp ezért már jazztanszakos korában ígéretesen indult pályafutását érdemes egy kicsit felidézni. Főiskolás évei alatt alapított tízfős „Soul What” zenekarával eljutott többek között Ausztráliába, Kínába és Hong Kongba is, ami azért is nagy dolog, mert egy ekkora zenekar utaztatása, elszállásolása nem kis költség. Mivel a filmzeneszerzés mindig is érdekelte, aminek a hazája elsősorban az USA, amint lediplomázott a jazz tanszak zeneszerzés szakán, rögtön meg is pályázta a Fulbright ösztöndíjat. 2007. szeptember 21-én landolt a repülője Los Angelesben, azóta ott él. Elvégezte az UCLA egyetemen a filmzeneszerzői szakot, és a kezdeti nehéz évek után beindult a szekér, jöttek a felkérések, köszöni, jól van. Évente legalább kétszer hazalátogat, ezt használta ki Csizmadia Dávid is, mikor meghívta erre a koncertre. A repertoárba került Piedone kalandjaival még 2009-ben, a Magyar Jazz Szövetség Zeneszerzői és Hangszerelői Versenyén első díjat nyert. Hangszerelési bravúr, hogy a szám vége felé egy nagyszerű Sapszon és Gotthárd szólót követően a harsonások és trombitások csak a hangszereikről levett fúvókán játszottak. A fotókon kívül, ha olvasóimnak van negyvenpercnyi idejük, érdemes megnézniük a klub által készített, és Facebook oldalán található videó felvételt is az első részről, melyet eddig 6,5 ezren láttak.

Ahogy az első, a második rész is a Buddy Rich Big Band repertoárjából választott örökzölddel indult. A zseniális dobos „Funk City Ola” című szerzeménye Bob Mintzer hangszerelésében egyből visszahozott mindenkit a szünet után a meccsbe, akarom írni a jazzbe. A második számra új vendég érkezett, a billentyűs hangszeren csere történt, egy számra Tzumo ült be Sapszon Bálint helyére. Szerzeménye Orszáczky Jackie emlékére íródott, és csodálatosan idézte meg a legendás Syrius és Rákfogó méltán legendává vált basszusgitárosának zenei világát. Harmadikként az „Eli’s Coming”, egy hajdan híres, mára kissé méltatlanul elfeledett, 1997-ben, 49 éves korában, rákban elhunyt énekes dalszerző Laura Nyro ugyancsak egy elfeledett együttes, a Three Dog Night által slágerlistákra került száma következett, melyet aztán Maynard Ferguson feldolgozott, a BJC-ben természetesen az ő változata volt hallható. Továbbra is a pop világából került a műsorba Gilbert O’Sullivan mindössze 21 éves korában írt sikerdala, az „Alone Again (Naturally)”, mely Nina Simone feldolgozásának köszönhetően jazzkörökben is népszerűvé vált. Az ötödikként játszott „Freedom Jazz Dance” viszont egyértelműen a jazz világából érkezett, a szaxofonos Eddie Harris híres szerzeménye Miles Davis 1966-os „Miles Smiles” albumára is felkerült. Korosztályomból sokakat többek között a Blood, Sweat & Tears vitt a jazz előszobájába. Tőlük akár a fentebb említett Laura Nyro másik, több feldolgozást megélt kompozíciója, az „And When I Die" is bekerülhetett volna a track listába, de a döntés David Clayton-Thomas, a BS&T énekesének 1968-ban írt „Spinning Wheel” című, több Grammy-díjat begyűjtött szerzeményére esett. Lew Soloff, a BS&T egykori trombitása adhatta a kötődést az utolsónak szánt Michel Camilo kompozícióhoz, ugyanis ő is játszott a Dominikában született zongorista „Why Not?” című sikerlemezén, melyről a címadó dalra adott válasz, a „Not Yet” került a repertoárba. A közönség ovációjára a zenekartól szerencsére nem a „not yet” válasz érkezett, egyből jött a ráadás, a „Big Mama Cass”, a leginkább a Mamas & Papas együttesből ismert, később színésznőként is bemutatkozott Cass Elliot szerzeménye, melyet Don Sebesky hangszerelésében a Buddy Rich Big Band is játszott. Ideális ráadásszámnak bizonyult, búcsúzóul igazi örömzene közepette kiszólózhatta magát minden részleg képviselője, és Borlai Gergő is bemutathatta még egyszer kivételes tudását.

Gergő egyébként visszahelyezte székhelyét nemzetközi karrierje kiindulópontjába, Barcelonába. Mint mondta, a járvány helyzet miatt az USA-ban nincs semmi, igaz Barcelonában sem, de ott jóval olcsóbb az élet. Mikor hazalátogatott, érte utol Csizmadia Dávid meghívója, amelyre egyből boldogan igent mondott. A többi meghívott sem kérette magát, így a koncertet megelőző napon egy próba után összecsiszolódott a csapat, és úgy szólaltak meg, mintha évek óta együtt zenélnének. Csodálatos este volt azoknak is, akik nem Big Band specialisták. A zene elementáris sodrása ezen az estén mindenkit magával ragadott. Köszönet érte a kiváló muzsikusoknak, akiket jószerivel nem méltattam egyenként dicsérő szavakkal, de a fellépők névsorát végigolvasva, nem is igazán szorulnak lelkendező szavaimra.
Az első, szaxofonos sorban Elek István, Nagy Balázs, Stencli Tamás, Meleg Tamás, Zana Zoltán ült. Zana kivételével valamennyien Elek István tanítványai voltak. Mögöttük a harsonás sorban Abbas Murad, Csapó Krisztián, Varga István, és a legmélyebb hangszerrel rendelkező Nagy Viktor Dániel foglalt helyet. A fúvósszekció hátsó sorában pedig öt trombitás, Ducsai Szabolcs, Csizmadia Dávid, Pecze Balázs, Koós-Hutás Áron és Magyar Ferenc állt, hozzáteszem, rájuk már alig jutott fény. Végül a rendezői balra helyezett ritmusszekcióban ezúttal Sapszon Bálint billentyűzött, Mike Gotthárd gitározott, Bartók Vince basszusgitározott, Borlai Gergő dobolt, és ütőhangszereken Szendi Gábor játszott. Még egyszer köszönet mindegyikőjüknek a csodálatos estéért, nyájas olvasóimat pedig arra buzdítom, nézzék meg a koncert második részének a felvételét is! Még a nézőcsúcson is lehet javítani, elvégre ezt a félidőt eddig csak 4,6 ezren látták.

Fotó: Somogyvári Péter
Budapest Jazz Club, 2020. október 24.