Ahogy azonban a hangfolyamok kibontakoznak a zenelejátszóból, megállapíthatjuk, azok

nem állhatják a könnyű jelzőt. Komoly, nehéz zene.

Többszöri meghallgatást kíván a lemez, főleg a középső számok, melyek az anyag sűrűjét jelentik: First Night, Second Night, Last Night. Ezek is, és a nyolc darabból hat Harcsa Veronika szerzeménye, kettőt, a címadó opust és a játékosnak mutatkozó San Franciscót Gyémánt Bálint jegyzi. A szövegek közül egy csak a kivétel, amelyet nem Veronika írt: a záró Rebel testvére, Harcsa Bori munkája, és az sem épp a naplementében lengedező lágy szellőről szól. Belső küzdelmek, félelmek, bizonytalanság – és a mélyben meg-megcsillanó szépség.

Az összes eddigi Harcsa Veronika-albumra jellemző volt, hogy rendkívüli műgonddal készítették alkotói, nincs ez másként a Shapeshifterrel sem. Minden szempontból az énekesnő áll a történések középpontjában, a gitár, a bőgő és a dob körbetáncolják Veronika milliónyi színárnyalatot megidéző énekhangját.

Néha úgy érezhetjük, a főhősnő előadói eszköze inkább a voice megnevezést igényelné, mintsem a vocalst, vagyis többféle és árnyaltabb módon fejezi ki magát, mintsem hogy azt puszta éneklésnek lehessen hívni.

A Gyémánt Bálinttal alkotott duómagot újra csak méltatni lehet, ez szinte már magától értetődő, annyira teljes köztük az összhang. A belga Nicolas Thys és Antoine Pierre alkotják a ritmusszekciót – de nem általuk lesz a zene „eurokonform”, hiszen Veronika produkciói már a kezdetektől azok voltak, sőt a kontinensen túl is rezonáltak rájuk –, akik alázattal és értéssel viszonyulnak a két magyar előadóhoz. Hol a groove-ot segítenek megformálni, hol pedig a hangulatfestésben egészítik ki a párost.

Innen talán csak egyetlen magasabb foka képzelhető el a művészi önkifejezésnek. Amikor a műgond, az erőfeszítés (ami egyébiránt hihetetlenül tiszteletre méltó dolog) nem érződik többé, csak az alkotás felszabadító öröme. Kevesek számára nyílik út ebbe az irányba, de Harcsa Veronika közéjük tartozik.

Szerzői kiadás, HVQCD06