fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
Dátum : 2021. szept. 11.

Londonban tombolt az Elsa hurrikán

2019. március 25.

Az Elsa nevű hurrikán egy trópusi ciklon, amely Kuba térségében képződött, Budapesten alakult hurrikánná és tegnap elérte a brit fővárost. De itt a meteorológiai érdeklődésű olvasó nyugodtan búcsút mondhat  ennek az írásnak.

Akik pedig rájöttek, hogy a téma az afro-magyar vagy hungaro-kubai énekesnő, Elsa Valle fellépése a legendás londoni 606 Clubban, elgondolkodhatnak, mi értelme van a latin és latin-jazz együttesektől hemzsegő szigetországba Magyarországról exportálni kubai énekesnőt. Első megközelítésben ez kb. olyan ötletnek hangzik, mint Makóra angol hagymát vagy Kalocsára skót paprikát szállítani. Akik viszont így közelítenek ehhez a kérdéshez, azok nem látták még Elsát csúcsformában.  Szerencsére a Nemzeti Kulturális Alap, a londoni Magyar Kulturális Központ és Steve Rubie, a 606 tulajdonosa, vagyis a koncert pénzforrásai sem így közelítettek a kérdéshez. És akkor térjünk a lényegre.

Elsa csapaterősítéssel érkezett férje, az énekes/szaxofonos/fuvolista Winand Gábor személyében, aki nem volt része a programnak, csak hitvesi szeretetből kísérte el a feleségét és így aztán ingyen végig játszotta a próbát és az estét. Mint ahogy az ilyenkor szokott történni, Elsa és Gábor is életében először a másfél órás próbán találkozott a zenekar többi tagjával, akik szintén más-más londoni latin zenekarokból verbuválódtak. A magas, fiatal angol  zongorista, Dave Oliver, a Manteca latin-jazz együttes nagy erőssége szó szerint két perc leforgása alatt zenei szimbiózisba került Elsával. Elsa mikrofon nélkül a fülébe dalolt dolgokat és Dave azonnal vette a lapot. A szintén angol dobos, Tristan Banks (Alex Wilson zenekaraiból és a Da Lata együttesből) fergeteges ritmikát produkált teljes összhangban a Sugar Kings kubai ütősével, Flavio Correával. Andres Lafone, az uruguayi basszgitáros (a Snowboy, a Negrocan és a brazil Lilian Chachian zenekarának horgonya) kissé fapofával állt neki a munkának, ahogy a próba elején Flavio Correa is.  Mint oly sok zenész arcáról az ilyen sebtiben összeboronált bandák próbáinak az elején, az övékéről is az volt olvasható, hogy “vérprofi vagyok, mondd meg  mit akarsz és a kisujjamból kirázom.” A kötelező “cool” máz  azonban percek alatt lehámlott róluk, mert Elsa úgy énekelt, olyan átérzéssel és erőbedobással, mintha örjöngő telt ház előtt lett volna. Sugárzott belőle a zene imádata, ami mindegyik zenésztársára átragadt. Váltogatva spanyolul, magyarul és angolul instruálta a zenésztársakat. Amikor lejött a tulajdonos, Steve Rubie egy kis terepszemlére, Elsa azonnal szólt, hogy hozza a fuvoláját, ami meg is történt. Steve egy számra vállalkozott, és miután azt átvették, Elsa elkezdett vele táncolni.  Én ilyen probát az életemben nem láttam. Valósággal fanatizálta zenekart. Gáborral együtt öt mosolygós ember kisérte Elsát. Ha minden próba ilyen lenne, akkor azt is fizető közönség előtt játszhatnák. Alig akarták abbahagyni, de 7 órakor már jött be a vacsoraközönség és a zenészek alig várták, hogy fél 9 legyen és elkezdődjék a koncert. 8 órakor már világos volt, hogy dugig telt ház lesz.

És aztán jött a koncert. Winand Gabi már az elején hatalmas formában volt, mint szopránszaxofonos. Döltek belőle az ötletek, ami nem csoda, mert Elsa saját szerzeményét játszotta és Elsa egyike azon kevés énekesnőnek, aki (Pocsai Krisztával és Tisza Beával egyetemben) örökzöld minőségű dalokat tud írni, amelyekre öröm variálni. A második szám teljes improvizációnak bizonyult, mert Elsa minden zenész nevét más-más rögtönzött dallamba szőve tudatosította, hogy kiket hallunk. Ez is új volt. Legalább is nekem. És akkor elkezdett tombolni a fent említett hurrikán. Elsa hatalmas hangban volt és voltak részek, amikor nem csak a ritmus szekció, de a zongora, a szopránszaxofon és Elsa hangja is ritmus hangszerként funkcionált, ezáltal is kidomborítva, hogy a ritmika milyen lényeges elem a latin-amerikai zene világában. Elsa közben táncolt és minden testrészével vezényelt, diktálta a tempót, kontrollálta a dinamikát, összefogta a zenekart és csodálatos karmesternek bizonyult. Én ilyen formában még egyszer sem láttam Magyarországon és elgondolkodtam, hogy miért nem. Szerintem itt nem csak az adrenalin, de a közönség is inspirálta. Mi magyarok, elég tévesen, általában halvérűnek gondoljuk az angolokat, magunkat pedig érzelmesnek, nyitottnak és szenvedélyesnek. Bocsássatok meg, de én kezdem ennek az ellenkezőjét hinni. A közönség legalább olyan szenvedélyesnek bizonyult, mint a zenészek. Az inspiráció kétirányú volt. És ne higgyétek, hogy erre az alkalomra kivonult a londoni magyar kolónia. Velem együtt öt szittyát tudtam csak azonosítani. Az angol mellett, nem meglepően, a spanyol volt aznap este a második nyelv a nézőtéren.

Elsa saját szerzeményei mellett felbukkantak olyan örökzöldek, mint az “All The Things You Are”, a “Siboney”, a “Tres Palabras” (Csupa könny a szobám”), a “Besame Mucho” (Szeretlek én, jöjj vissza hozzám), a “Night in Tunisia”, az elmaradhatatlan “Caravan”, valamint a kakukk tojás, Joao Gilberto “So Danco Samba”-ja, ami brazil létére lógott ki a sorból, de tekintettel voltak Steve Rubiera, kinek saját zenekara, a Samara brazil jazzt játszik. Meg kell mondjam, a hazai repertoárból ismert számok egész másként hangzottak Londonban, és nem csak azért, mert Gáboron kívül minden zenész új volt Elsának, hanem azért is, mert a közönség és a zenésztársak együttes és kölcsönös inspirációja sarkallta az új megoldásokra. A helyi gárdából toronymagasan kiemelkedett Dave Oliver, aki mondhatni, hogy a BJC-t is megjárt Tim Lapthorn (Mr. Dinamit @Márton Attila) latin stílusú megfelelője, szenvedélyes, óriási technikával megáldott, romantikus zongorista, aki legalább olyan önfeledten játszott, mint ahogy Elsa énekelt. A másik meglepetés számomra az volt, hogy Tristan Banks, a született angol dobos talán még jobb latin ritmust produkált, mint kubai ütőstársa, Flavio Correa, aki azért szintén komoly nívót képviselt. A Winand házaspár annyira együtt volt, hogy nem tudom hány évi házasság után is zenei szerelmet vallottak egymásnak.

Nem először és nem utoljára lopom el és teszem a magamévá a néhai Oscar Peterson gondolatát, miszerint a jazz akkor veszíti el a közönségét, amikor nem látni a zenészeken, hogy ők is élvezik, amit játszanak. Tegnap este, minden bizonnyal nyert közönséget a műfaj. A koncert végén hallottam, amikor egy szőke fiatal hölgy kinyilatkoztatta, hogy “Én még soha nem voltam azelőtt jazz klubban, de most már járni fogok.” És ide kívánkozik mégegy gondolat. Valamikor a nyolcvanas évek vége felé interjúvolhattam Dizzy Gillespiet, aki annak a nézetének adott kifejezést, hogy a műfaj jövője Észak és Dél-Amerika zenéjének az ötvözésében rejlik. Úgy tűnik, sajnos nem lett igaza, pedig a mai gondterhelt világban üde színfolt a latin jazz, melyen belül nemzetközi szinten is kiemelkedik Elsa Valle. Köszönjük, hogy két órán keresztül élvezhettük hurrikánod tombolását.

 

U.i. A csoportképen balról jobbra a következők láthatók: Winand Gábor, Andres Lafone, Elsa, Dave Oliver, Flavio Correa, Tristan Banks.

Sajnos a 606 Club nem archiválja a koncertjeit, s így ez az emlékezetes este csak a jelenvoltak emlékezetében fog tovább élni, de hogy legyen fogalmatok, kik tündököltek a mieinken kívül, kattintsatok rá az alábbi linkekre

 

London, 2016. március 24.

 

Dave Oliver (zongora)

https://www.youtube.com/watch?v=VdNeWSaqz1k

 

Andy Lafone (basszus gitár)

https://www.youtube.com/watch?v=EBXo-69dZIo

 

Tristan Banks (dob)

https://www.youtube.com/watch?v=z0puj7pCpn8

 

Flavio Correa (ütők)

https://www.youtube.com/watch?v=OolaWFFhJXI