Ki mit hallgat / Márkus Tibor

2020. október 19.

A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz újabb sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik? 

Márkus Tibor top 10-es listája:

Egy zenészről általában azt képzelik, hogy nála minden körülmények között, éjjel-nappal szól a zene. Talán nem szentségtörés, ha azt írom, hogy engem kifejezetten zavar, ha valamilyen tevékenységem közben zene szól. Csak akkor tudom elviselni, ha teljes odaadással figyelhetek rá. Már kiskoromtól fogva így van ez. Soha nem tudtam olvasni, tanulni, ha a háttérben zene szólt. Ha baráti társasággal beszélgetünk, iszogatunk, egyszerűen nem tudok bekapcsolódni a beszélgetésbe, ha közben szól valami, mert akaratlanul is a zenére figyelek. Ha éppen egy kompozíción dolgozom, akkor meg teljes csendet igénylek, otthon és utazás közben is megkérem feleségemet, hogy kapcsolja ki a CD játszót, mert elnyomja a belső hangjaimat, nem tudom érlelni a darabomat.
Akkor mikor és hogyan hallgatok zenét? Úszás közben például nagyon élvezem. Vízi mp3 lejátszómat hallgatva észre sem veszem, hogy milyen hamar leúszom az eltervezett 50 távot, sokszor rá is húzok, ha nem érek a lemez végére.
Otthon pedig általában egyedül, ha feleségemmel, akkor csendet kívánva, minimális beszélgetéssel (megjegyzések a hallott anyagról). Szerencsére megérti, hiszen ő is zenével foglalkozik.
Vallom, hogy műfajtól függetlenül ezek az alkotások és alkotójuk - és még sok társuk - semmivel sem múlják alul a - bizonyára méltón - egekbe emelt, agyonajnározott, zseniális klasszikus zeneszerzők alkotásait. Ezek a művészek - az általuk gyakorolt műfajtól (jazz, alternatív irányzatok, hard rock, vagy akár heavy metal) függetlenül ugyanúgy megérdemelnék, hogy szobrokat állítsanak nekik, tereket, utcákat nevezzenek el róluk! 
És akkor a toplistáról: Gondolom tudjátok, milyen nehéz kérdést tettetek fel. úgy döntöttem, hogy a listát úgy állítom össze, hogy megpróbálom felidézni azt a tíz albumot vagy művet, amit a legtöbbször hallgattam életemben. Azt értékelem, hogy nem kell rangsort felállítanom, mert úgy még nehezebb lenne a dolgom.
Tehát a listám, rövid megjegyzésekkel:

  

  1. Deep Purple: Burn

Számomra minden idők legjobb hard rock zenekara a Purple. Rockzenész koromban sok számot játszottunk tőlük, már akkor is csodáltam a harmóniai, hangszerelési zsenialitásukat (ami javarészt Jon Lord klasszikus zenész múltjának köszönhető), arról nem is beszélve, hogy mindenki a saját hangszerének mestere volt, emellett senkivel össze nem hasonlítható egyéniség. Ezen az albumon Coverdale az egyik (kiváló) énekes, de azért a nagy kedvencem mégis Ian Gillan a többi albumról. Említett hangszerelési zsenialitás mellett nagyon tetszenek a klasszikus elemek beépítései (például barokk kadenciák), Ian Paice zseniális dobolása, Blackmoore egyéni stílusa, valamint az is, hogy nem ragaszkodnak ahhoz a bevált sémához, hogy a hangszerszólók a téma által indukált keretekre zajlanak.
Máig szívesen hallgatom a zenekar egykori lemezeit.

  1. Emerson, Lake & Palmer: Brain Salad Surgery

Ennek a zenekarnak köszönhetem, hogy zenei mindenevő és eklektikus zenész-zeneszerző lettem. Rengeteget tanultam ettől a zseniális triótól. Az aszimmetrikus ritmusvilág kimeríthetetlen lehetőségeit, a stilisztikai határok lerombolását, a klasszikus művek népszerűsítésének misszióját, a nagybetűs ZENE egységének hirdetését. Akkor fogalmazódott meg jelmondatom, amit sokszor hangoztatok: A zene egy és megbonthatatlan.

  1. Muszorgszkij: Egy kiállítás képei

(minden változat: Eredeti szólózongorás, Ravel szimfonikus zenekari hangszerelése, Emerson, Lake & Palmer trió- és trio+Londoni szimfonikus zenekari feldolgozása, Isao Tomita, szintetizátoros feldolgozása és még egy heavy metal zenekar is feldolgozta) Zenei általános iskolás korom óta a kedvencem, mint ahogy sokaknak. Imádom azt, hogy a különböző korokban és stílusokban hogy nyúltak hozzá és formálták az adott stílus nyelvezetére. Ez számomra azt jelenti, hogy olyan zseniális műről van szó, amelynek minden korhoz és stílushoz van üzenete.

  1. Jesus Christ Superstar Ian Gilannel

Megint az eklektika, amit imádok. A szimfonikus hangzás és a rock zseniális ötvözete. Micsoda hangszerelés, micsoda dallamok, micsoda hangok! Andrew Lloyd Webber első és szerintem legzseniálisabb műve. Egyesek szerint nem is ő írta, hanem felbérelt zeneszerzők. Webber többi művét hallgatva – amik szerintem jóval alulmúlják ezt a kompozíciót - én is hajlok e vélemény felé. És még egy: Gillannel az igazi. A filmbéli címszereplő hangja az övéhez képest katasztrofális. Kár, hogy akkor Gillan nem tudta elvállalni a filmet, mert a Purple-lel volt szerződéses turnéja. De szerencsére a lemezt felvették.

  1. Bartók: Táncszvit. Concerto

Azt hallottam, hogy gyerekek nem szeretik Bartókot. Meg kell érni a hallgatására. Hát nálam nem így volt. Már a zenei általánosban imádtam. Nem tudom, mi fogott meg benne. Amíg a többiek odáig voltak az Egy kis éji zenétől, nálam az édesapám által épített erősítőn felváltva dübörgött a Deep Purple, az Emerson, Lake & Palmer és Bartók Concertója. Hogy a szomszédok hülyét nem kaptak tőle…

  1. Stravinsky: A Katona története. Ebony Concerto

Ennek szeretetét már a jazzel hozom összefüggésbe. Olvastam a Craft: Stravinsky beszélgetések című riportkönyvet, és akkor lettem igazán kíváncsi a zenéjére. Nem csalódtam. A könyv bevezetett az ő groteszk, egyéni világába (Van ellenpélda is: Copland: Az új zene című könyvében zseniálisan ír Cage műveiről. Nagyon felkeltette a kíváncsiságomat. Aztán amikor meghallgattam………)

  1. Chick Corea: My Spanish Heart

 

  1. Chick Corea: My Spanish Band

Valójában az összes Corea lemezt felsorolhatnám, habár a zenében nem szeretem a hierarchiát, nekem mégis ő jelenti a csúcsot. A legtöbb inspirációt kaptam műveiből, a szemlélete (a már sokszor említett műfaji sokoldalúság), a termékenysége, az embersége (egyszer volt szerencsém találkozni vele, életem egyik legnagyobb élménye volt) mind példaértékű. Hihetetlen, hogy ilyen idősen is képes mindig megújulni és újabb és újabb zseniális műveket létrehozni.

  1. Keith Jarrett: The Köln Concert

Alapmű. Először ezt a lemezt hallottam tőle. Nagyon beindított, utána sokszor órákig képes voltam improvizálva fantáziálni a zongorán. Ezt a lemezt nem lehet elégszer meghallgatni.

  1. Brad Mehldau: Songs

Számomra a polifonikus három királyok harmadik tagja (az első kettő Bill Evans és Keith Jarrett). Ami mindhármuk zsenialitását tükrözi, az az, hogy egyfajta evolúció figyelhető meg, mégis teljesen egyedi, senkivel össze nem téveszthető stílusuk van. Bach mester biztosan örül nekik a mennyekben (Apropó, most veszem észre, hogy minden idők legnagyobb zeneszerzőjét kihagytam a toplistámból! Én kókler!!!)

Fotó: Toró Attila