Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
26
27
28
29
30
31

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

Három évvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy írhattam Gyárfás Attila Hollandiában megjelent Cloud Factory című albumáról, mely üdítően eredeti utakon járt, miközben minimalista formákkal folytatott izgalmas zenei kísérleteket.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

Erős lemez a Butcher Brown nevű formáció nyolcadik CD-je, a #KingButch. Olyan, mintha az amerikai együttes zenei evolúciójának kivirágzását jelentené ez az album.

A könyvolvasást ajánlom Michael Wollny Mondenkind című új lemezének hallgatása közben. A hírek olvasását viszont semmiképpen sem (ott ugyanis a Holddal összefüggésben a holdra szállás évfordulójáról szóló megemlékezések óta például arról lehetett olvasni, hogy privatizálják, méghozzá potom áron, legalábbis a kőzetmintavételt). Ezekben a háborús hangulatra emlékeztető időkben a művészetre jobban oda kell figyelnünk, hogy megőrizzük józan ítélőképességünket. Wollnyt, a német zenekarvezetőt és pianistát nagyon fontos, érvényes alkotónak tartom, aki tudatosan építkezik, miközben hallgat egészen ösztönös mélyekből feltörő impulzusokra. Ő igazi játékos, a szó homo ludens értelmében is. Ez az új szóló zongoraalbum nyugalmat, bőséges lelki muníciót, és befelé fordulást kínál. De mondom, Wollny nem magába zárkózó alkat, ezekben a 2020 áprilisában rögzített darabokban is reflektál arra, ami a külvilágból eljut hozzá, pont mint a hold. Néhány lehetséges értelmezést, asszociációt ezek közül maga is megemlít a lemezkiadó honlapján. És akkor már az a könyv, amit az ember kézbe vett, legyen szimbólumszótár. Azt lapozgatva még újabbak ideillő vonatkozásokra bukkanhat.

We usually hear about the Erasmus programme when someone we know of wins a scholarship to another country, but we pay less attention to those who win an Erasmus scholarship to our country. They spend half or even a  whole year in Hungary at a Hungarian university. Filip Dinev from Macedonia was admitted to the Liszt Ferenc University of Music thanks to this programme, and the result is an album.

Az Erasmus programról általában akkor hallunk, ha körülöttünk valaki megnyeri az ösztöndíjat, de azzal már kevésbé törődünk, akik hazánkba nyernek ösztöndíjat.  Magyarországon tölthetnek el fél vagy akár egy évet, hazai egyetemen. Filip Dinev Macedóniából került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre e programnak köszönhetően, amiből egy lemez született.

Dino Saluzzi – Albores

2021. január 04.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

Ezt az interjút még áprilisban szerettem volna elkészíteni, rögtön az első Harmónia karanténkoncert után, de a feledés homályába merült. Azóta viszont annyi minden történt Áronnal, hogy nem is baj, ha egy év végi összegzést készítünk.

DEBUSS(Y)EIA

2021. január 02.

Képes lehet a mélodie ötven árnyalatát illusztrálni ma egy album?  Anastasia Razvalyaeva nyilván hitt benne, mikor megkereste a kísérletezéseket mindig felvállaló Harcsa Veronikát az ötletével. (Hogy tőle sem idegen az ilyesmi, azt jól jelezte felbukkanása az örmény népzene világzenei adaptálására vállalkozó Deti Picasso, azaz Picasso Gyermekei fellépésein.) A polgári szalonok közönségének szánt népszerű műfaj volt a mélodie, francia költők megzenésített verseit adta elő egy klasszikus énekes zongorakísérettel. A Debussy NOW!, ez a modernkori Debuss(y)eia ennek a 21. századi változata.

Aki csak egyszer is belehallgatott Németh Feri dobórájába, ami most már a 250. részen is bőven túl van, az tudja, miért ez a cím. Még hozzátehetném a címhez, hogy a legszorgalmasabb jazzdobos! „A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség semmit nem ér munka nélkül.” - Émile Zola.

Miért hasznos az, ha egy középiskola gondnoka szereti a zenét? Mert különben 2020-ban az Impulse! Records nem adhatta volna ki egy 1968-as októberi kaliforniai koncert felvételét. (Ráadásul olyan exkluzív ajándék rejtőzik a borítójában, mint a koncert eredeti plakátja!) Vannak a jazztörténetben kegyelmi pillanatok. Monk Palo Altojához talán csak 1963-ban rögzített Coltrane album, a Both Directions at Once hagyatékból előkerülése hasonlítható. Sonny Rollins szellemesen azt így aposztrofálta: „Olyan ez, mint felfedezni egy új kamrát a gízai nagy piramisban”.

Lost Ships

2020. december 23.

Már ez a lemezcím is milyen fájdalmasan szép! Elveszett hajók. Hol vannak? Elnyelték őket a hullámok? Vagy kóborolnak magányosan az óceánok vizein? Hogy aztán egy ponton, a mértani egyenes mentén lassan, méltóságteljesen kivitorlázzanak a világűrbe…

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Ez a – nyugodtan mondhatjuk – példátlan kiadvány azon túl, hogy a szokásos feladatokat rója bírálójára, mázsás erkölcsi-esztétikai súllyal is megterheli a kritikust – elgondolkoztatja hivatásának céljáról és értelméről. Azzal, hogy Mark Solborg dán-argentin gitárművész a hátsó borítón vagy az album belsejében található kísérő-magyarázó szövegek lemezkiadási hagyományát félretéve két külön CD-n megjelent legutóbbi produkciójához egy-egy, a CD-k minimalista grafikájához színben illő, művészi kiállítású könyv jegyzeteiben, kottapéldáiban, interjúforgácsában, skicceiben és ars poeticának beillő töredékes vallomásaiban teszi hozzáférhetőbbé a zenéjét, illetve saját művészi programjáról vallott gondolatait, társszerzőnek hívja maga mellé a hallgatót, s olyan kendőzetlen aprólékossággal szól az egyes zenék (számok) keletkezéséről, hogy a kritikus zavarba ejtően közel kerül egy teremtő aktushoz, melytől korábbi bírálatai írása közben távol(abb) tartotta korlátozott informáltsága, valamint státusza és kívülállósága.