Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
4
10
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

A nagy elődök - 19. rész

2021. március 09.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TENORSZAXOFONOSOK II. –  (Az alapító atyák 2)

A harmincas évek első felében jóformán egyetlen tenorszaxofonos sem tudott, de talán nem is akart szabadulni Coleman Hawkins hatása alól, aki az évtized nagy részében már Európában tarolt. Illetve egy tenorszaxofonos akadt, aki kifejezetten a maga útját járta, a New Orleansban felnőtt Lester Young, aki ez idő tájt a Közép-Nyugat vidéki zenekaraiban, egyre inkább Kansas Cityben játszott. A két zenész találkozott is egyszer. A nagy zongoristanő, Mary Lou Williams visszaemlékezése szerint ez történt: 

Hajnali négy óra lehetett. Arra ébredtem, hogy valaki zörgeti az ablakot… Ben Webster volt, azt mondta: – Kelj fel, Cicababa, jam sessiont tartunk és minden zongoristát elnyűttünk. Hawkins már az ingét is levetette, de még mindig fújja. – Amikor odaértünk, Hawkins atlétában volt, és egyenként szállt szembe helyi kihívóival. Úgy tűnik, Hawkins nem számította arra, ami várt rá: Lester stílusa egészen könnyed volt… talán öt refrént le kellett játsszon, hogy bemelegedjen, de akkor aztán úgy fújta... Ebbe a csapdába sétált bele Hawkins. A Henderson-zenekar a következő este St. Louisban játszott, és Hawkins tudta, hogy lassan indulnia kell, de mindig újra belekezdett, hogy legyőzze Bent, Herschelt (Herschel Evans) és Lestert. Amikor végül feladta, azonnal kocsiba ült és elindult St. Louisba. Később azt hallottam, hogy a vadonatúj Cadillacjével annyira sietett, nehogy lekésse a koncertet, hogy leégette a motort. (Zipernovszky Kornél fordítása)

1)  LESTER YOUNG  Shoe shine boy (1936)

A győztes Lester Young ez idő tájt még nem volt lemezen hallható. Hírneve szájról-szájra terjedt, úgy hogy amikor Hawkins Európába ment, Fletcher Henderson Youngot hívta meg a helyébe. Az eléggé introvertált, magának való Young, kinek stílusa és tónusa szöges ellentéte volt Hawkinsénak, nagyon népszerűtlennek bizonyult a zenekarban és ő sem érezte otthon magát. Sokkal jobban szerette azt a 9-tagú bandát, amelyet a zongorista Bill (akkor még nem “nemesedett” gróffá, vagyis Count-tá) Basie vezetett Kansas Cityben, ahol a táncoló közönségnek is úgy játszottak, mintha jam sessionön lennének. Youngnál akkor telt be a pohár, amikor Henderson felesége Hawkins lemezeket tett fel neki, hogy rábírja, játsszon olyan tónusban és stílusban, mint a “Hawk”. Young otthagyta Hendersonékat és rövidesen ismét a Basie zenekarral játszott. Velük is érkezett New Yorkba 1936-ban. Ez, a Basie zenekar „kemény magjával” készült felvétel volt az első alkalom, hogy nagyobb közönség számára is elérhetővé vált a játéka:

2)  LESTER YOUNG  Honeysuckle Rose (1938)

Sajnos a 30-as évek legendás jam sessioneiről nem maradt fenn felvétel. Hogy Lester Young élőben, “versenyhelyzetben”, szabadjára engedve miként hangzott, azt nem tudjuk illusztrálni, de legközelebb ehhez a hangulathoz a híres első Benny Goodman Carnegie Hall koncert “Honeysuckle Rose” felvételével juthatunk, amelyen Younggal együtt voltak a pódiumon, előre megbeszélt jam session résztvevőiként a Basie, az Ellington és a Goodman zenekar sztárjai is. Young kíséretben és szólóban is hihetetlenül hajtotta az egész társaságot.

 

 3)  COLEMAN HAWKINS: Body and soul (1939)

1939-ben a nagy vetélytárs, Coleman Hawkins visszatért Európából. Sokan arra számítottak, hogy a kihívás hiányában elkényelmesedett, elpuhult és stílusa elavult a tengerentúl. Nagyobbat nem is tévedhettek. Hawkins még abban az évben New Yorkban stúdióba vonult és minden próba nélkül nekiesett a kor egyik legszebb és legismertebb balladájának, a “Body and Soul”-nak. Magával a témával csak érintőleg foglalkozott, de két refrént olyan átérzéssel, gyönyörűen és logikusan rögtönzött, hogy az kompozíciónak is beillett volna. A jazztörténet addigi szakaszában Armstrong “West End Blues”-a és Young “Shoeshine boy”-a mellett ez lett a szólisztikus jazz újabb mérföldköve.

 

4)  LESTER YOUNG: Just you, just me (1943)

Young a rákövetkező évben, mindmáig ismeretlen okokból, megvált Basie-től és azt követően, egy visszatéréstől eltekintve, kisegyüttesekben szerepelt, mint sztárszólista, akár csak Hawkins, aki szintén hátat fordított a big bandeknek. A roppant érzékeny és zárkózott Young a 40-es években, még a hadseregben később elszenvedett megaláztatások és idegösszeroppanás előtt, stílust váltott. Játéka visszafogottabb, átgondoltabb lett, noha nem minden alkalommal. Ez idő tájt sikerült megvalósítania célkitűzését, jelesül, hogy “minden dalnak egy történetet kell elmondania”. Ezért ragaszkodott ahhoz is, hogy a rögtönzés alapjául szolgáló slágerek szövegét is behatóan ismerje, akkor is, ha nem volt énekes. Ezt a megközelítést tökéletesen illusztrálja az 1943-ban felvett “Just you, just me”, amelyen a másik emlékezetes szóló az általában vonózó bőgős, Slam Stewarté. Mindkét zenész, külön-külön is kereken lezárható zenei elbeszélést alkot, ha még oly röviden is, ahogy azt a 78-as fordulatszámú lemez terjedelme engedte.

 

 

5)  COLEMAN HAWKINS ORCHESTRA: Woody’n you (1944)

Sem Hawkins, aki 1969-ig élt, sem pedig Young, aki tíz évvel korábban hunyt el, nem játszott bebopot vagy coolt, noha Youngot tekintik sokan a cool előfutárának. Nem hódoltak a modern jazz stílusoknak, de mindkettőjük játékmódja kompatibilis maradt a modernistákéval, akik saját stílusuk kifejlesztésében gyakran vagy Young játékát vagy Hawkinsét tekintették a kiindulópontnak. Coleman Hawkins már 1944-ben felkarolta a nagyközönség előtt még ismeretlen fiatal modernistákat, akikkel saját stílusának módosítása nélkül tudott együtt játszani.
A Coleman Hawkins Orchestra 1944 februárjában készült felvételén Dizzy Gillespie “Woodyn’ you” című szerzeményét játssza. A zenekarban jelen van maga Gillespie, Don Byas, Clyde Hart és még két, a saját hangszerén bebop alapító atyának mondható zenész: a bőgős Oscar Pettiford és a dobos Max Roach. Természetesen az akkor karrierje csúcsán álló swing-óriásra, Coleman Hawkinsra való tekintettel ez a muzsika ritmikailag egyenletesebb, mint lett volna nélküle, és noha tematikája már magán viselte az új muzsika jegyeit, de a futamok korántsem voltak vadak. Az akkor már veteránnak számító tenorszaxofonos és a fiatal trombitás szólója azonban már két különböző korszakba tartozik.

 

 

6)  LESTER YOUNG: Sunday (1946)

Hawkinst leginkább kortársai követték, mint Ben Webster, vagy a Basie zenekarban a túl korán elhunyt Herschel Evans, továbbá Don Byas, de a későbbi nemzedékből Sonny Rollins és talán Archie Shepp is ide sorolható.
A Young-iskola prominensei Stan Getz, Zoot Sims, Wardell Gray, Dexter Gordon és Gerry Mulligan voltak, noha ez a lista végképp nem teljes, de fiatal korában még Charlie Parker is, aki Young szólóit hangról hangra megtanulta. A negyvenes években Young tónusa mélyebb és testesebb lett és akkorra kialakult játékmódja szolgáltatta a mintát a „cool” iskola legnagyobb tenor sztárja, Stan Getz számára, aki amikor Young ezt a számot felvette, még vad bebopot játszott. /Ez a változat nem fellelhető a Spotifyon/

 

 

7)  DUKE ELLINGTON Cottontail (1940)

A tenorszaxofonos alapító atyák szentháromsága a már korábban említett Kansas City-i Ben Websterrel egészül ki. Webstert sokan a hawkinsi iskolába sorolták, de az ő példaképe az Ellington zenekar legendás altszaxofonosa, Johnny Hodges volt. Szülővárosában még együtt játszott Count Basievel és Hotlips Page-dzsel Bennie Moten zenekarában, majd sorra feltűnt a kor nagy fekete formációiban, mint Benny Carter, Cab Calloway, Fletcher Henderson, Andy Kirk vagy Teddy Wilson zenekara. 1940-ben került végképp az érdeklődés homlokterébe, amikor átigazolt Duke Ellingtonhoz, akivel felvette ezt a fantasztikusan sodró számot:

 

8)  BEN WEBSTER: Memories of you (1944)

Webstert leginkább tónusa különböztette meg a pályatársaitól, ami a legmarkánsabban a balladáin nyilvánult meg. Talán az összes tenoros közül az ő hangszíne a legkönnyebben azonosítható. A legnagyobb balladajátékosok egyikeként vonult be a jazztörténetbe. Hatalmas érzéssel, gyengédséggel és szívhez szólóan játszott, ami annál is különösebb, mert indulatos, hirtelenharagú, robbanékony ember volt, aki Ellingtontól is azért volt kénytelen megválni, mert összeverekedett vele. 1944-ben, amikor ez a felvétel készült, Webster stílusa már kiforrott volt.

 

  

Coleman Hawkinsnak, Lester Youngnak és Ben Websternek volt köszönhető, hogy a negyvenes évektől kezdve a trombita helyét a szaxofon vette át, mint vezető fúvós hangszer a jazzben. A következő folytatásban kezdjük szemügyre, ha tetszik, fülügyre venni az őket követő nagy tenorszaxofonosok sorát.