Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
27

A nagy elődök - 18. rész

2021. január 10.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TENORSZAXOFONOSOK I. –  (Az alapító atyák 1)

A szaxofon viszonylag új hangszer. Az 1840-es években találta fel a francia-belga Adolphe Sax és sokáig csak katona- vagy utcai zenekarokban volt használatos. Az 1920-as években került fedél alá a szaxofon, amikor Amerikában, főként a szenzáció és az újdonság kedvéért, tánczenekarokban is kezdték alkalmazni.

1)  ALL STAR TRIO Sensation Rag (1919)

Első exponensei bizony nehezen tudtak megbirkózni ezzel, az egy vízvezeték szerelő rémálmára emlékeztető hangszerrel. Hallgassunk meg viszont egy jól sikerült korai, de szórakoztató példát 1919-ből.
A szaxofonos Rudy Widoeft volt ebben az érdekes összetételű trióban, ami zongorából, xilofonból és szaxofonból állt. Itt még érezhető, hogy a szaxofon ilyen közegben újdonságnak számított és inkább komikus célokra használták. Később a szaxofon család mélyebb hangfekvésű tagjai váltak inkább használatossá a jazz világában és a modern klasszikus zenében is. A kezdet kezdetén leginkább az alt- és a tenorszaxofon.
A 20. század elején inkább mókás hanghatásokat produkáltak a szaxofonon, amely annak idején az egyetlen hangszer volt, melynek használatát nem tanították sem a konzervatóriumokban, sem pedig a zeneakadémiákon. Következésképpen a hangszer korai mesterei autodidakták voltak. Ez azt eredményezte, hogy különösen az emberi hanghoz legközelebb álló tenorszaxofonon a 20-as, 30-as, 40-es, sőt talán még az 50-es években is annyira egyéni tónust produkáltak a zenészek, hogy a közönség hangszertudással nem rendelkező tagjai is néhány taktus után hallásból meg tudták állapítani, ki játszik.
(a felvétel nem fellelhető a Spotifyon)

 

2) COLEMAN HAWKINS: Shake your feet (1923)

A Fletcher Henderson zenekarban közel 11 évet eltöltő Coleman Hawkins volt a tenorszaxofon alapító atyja. Ő tette szólóhangszerré, ő volt az első, aki igazán emberi hangot tudott kicsalni belőle, de ehhez számára is hosszú út vezetett.
A “Shake your feet” című felvételen már szólót hallunk a Hendersonékkal első évében, 1923-ban játszó Hawkinstól. Hawkins tenorja a felvétel kezdetétől számítva 1 perc 45 másodperc után szólal meg. Itt még inkább vásári duda hangokat produkál, noha hallani, hogy nem nélkülözi már akkor sem a koncepciót. A felvétel másik érdekessége, hogy előtte basszus szaxofont is hallhatunk, amely akkoriban gyakran a tuba vagy a bőgő szerepét töltötte be. De már akkor is messze a legérdekesebb figura Coleman Hawkins volt.

 

 

3)  FLETCHER HENDERSON ORCHESTRA: Money blues (1925)

Fletcher Henderson zenekara mondható a big band jazz bölcsőjének. Hawkins ugrásszerű fejlődésen esett át, amikor egy rövid időre Louis Armstrong is a zenekar tagja lett 1925-ben. Armstrong megváltoztatta az egész zenekar ritmikai koncepcióját. Ezen a felvételen három zseniális szólista követi egymást: Armstrong trombitán, Buster Bailey klarinéton és Hawkins zárja a sort tenorszaxofonon, ami már egész másképp hangzik, mint két évvel korábban.

 

 

4)  MOUND CITY BLUE BLOWERS: If I could be with you one hour tonight (1929)

 

Ha előreugrunk 4 évet, akkor már megint egy egészen más Coleman Hawkinst hallhatunk. Az 1929-ben készült szám egyik különlegessége, hogy a stúdióban – akkor még elég szokatlanul - fekete és fehér zenészek együtt játszottak a kazoo-n jeleskedő Red McKenzie Mound City Blue Blowers nevű együttesében. A kazoo legprimitívebb formája egyébként a fésűre feszített zsírpapír, amelyen keresztül nyitott szájjal dúdol az előadó, s ezzel egy fúvós hangszer benyomását kelti. A felállás talán a gitáros, Jack Bland kivételével, mind olyanokból tevődött össze, akik zenei körökben tíz éven belül komoly hírnévre, egyesek pedig világhírre tettek szert. Hawkins és a skót származású McKenzie mellett a harsonás Glenn Miller, a klarinétos a módfelett egyéni és korát megelőző, szintén fehér Pee Wee Russell, a bőgős a New Orleans-i stílusújító Pops Foster és a dobos Gene Krupa volt. Hawkins a témát megadó kazoo után játszik. Tónusa gyönyörű, erőteljes és öblös. Rövid, de annál hatásosabb szólójában ötletesen felbontja a téma akkordjait és egy tömör, roppant összeszedett zenei mondatot produkál. Nem csoda, hogy Armstrong rövid vendégszereplését követően Fletcher Henderson csapatában, Hawkins lett a zenekar sztár szólistája.

 

 

5)  FRANK TRUMBAUER: Trumbology (1927)

Jazztörténészek gyakran igazságtalanok a fehér zenészekkel szemben. A tenorszaxofon történetében két korai fehér zenész is meghatározó szerepet játszott. Frank Trumbeauer, a csodálatos kornettista, Bix Beiderbecke gyakori partnere, ugyan nem tenort, hanem hangfekvését tekintve, az alt- és a tenorszaxofon közé eső, ma már nagyon ritkán hallható C Melody szaxofont használta, de játéka számos későbbi modernista tenorost, köztük Lester Youngot  is befolyásolta. Ritmikája és dallamképzése is egyaránt megelőzte a korát. A számot Bix Beiderbeck kornettje nyitja, majd a zseniális altszafonos Jimmy Dorsey adja meg a témát, és őt követi Trumbauer a C Melody szaxofonon.

 

 

6)  BUD FREEMAN’S WINDY CITY FIVE: Craze-ology (1928)

Trumbauerhez és Beiderbecke-hez hasonlóan a fiatal fehér chicagói muzsikusok között tűnt fel az egészen zseniális tenorszaxofonos, Bud Freeman is. Freeman már 1928-ban szvingelt és fantasztikus koherenciával improvizált. Szinte érthetetlen, hogy szerepét miért hallgatja agyon oly sok jazztörténész.

 

  

 

7)  EDDIE CONDON & HIS ORCHESTRA: The eel (1933)

Freeman New Yorkba költözött, ahol a gitáros/bendzsós Eddie Condon zenekarában vált híressé. Velük vette fel leghíresebb számát, szólóját is, a “The eel” címűt, magyarul “Az angolnát”, amely tökéletesen kifejezi ennek a lenyűgöző rögtönzésnek a kígyózó voltát.

 

8)  COLEMAN HAWKINS with BENNY CARTER & DJANGO REINHARDT: Out of nowhere (1937)

Ezzel együtt Coleman Hawkins maradt a tenorszaxofon első koronázatlan királya. Hangszerén, az előbb hallott Bud Freeman kivételével, a harmincas évek elején mindenki hozzá igazodott. De 1934-ben Hawkins Európába, először Londonba, majd Párizsba ment. Majdnem hat évig maradt távol a hazájától. Míg a Henderson zenekarral játszott markáns szólói, mai mércével mérve, túl rövidek voltak. Európában azonban már lemezre is került néhány lélegzetelállítóan fenséges improvizációja. Elég ha az ember előássa az “Out of nowhere” című sláger Párizsban felvett feldolgozását, ahol a szólók sorát, az egyébként altszaxofonosként és zenekarvezetőként is jegyzett, akkor szintén Európában időző Benny Carter nyitja trombitán, a kíséretben pedig halljuk a belga cigány gitáros-király Django Reinhardt játékát. A lemez fénypontja azonban Hawkins szólója, amelyben a téma variálása helyett a téma harmóniáiból farag magának menetközben elképesztő muzsikát.

 

  

A Nagy Elődök következő fejezetében Hawkins egyeduralmát kihívás tárgyává teszi egy hozzá hasonlóan markáns, de az övétől teljesen eltérő stílusú tenorszaxofonos.