Print this page

A nagy elődök - 16. rész

2020. október 03.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TROMBITÁSOK VIII.  (A cool iskola trombitásai)

Az előző fejezet egészét a cool trombitások atyamesterének, Miles Davisnek szenteltem. Tömören elismételve a „cool” stílus jellemzőit: a bebophoz képest a cool átgondoltabb, szervezettebb, megközelíthetőbb, de korántsem populista, inkább valamelyest intellektualizált irányzat volt. Stílusjegyei közé tartozik a pontosság, a szabatosság, a kontrolláltság, olykor a kissé merevség és a tartózkodás. A cool stílus zenészei kerülik a vibrátókat, a fokozott érzelmi hullámokat, játékuk világos és áttekinthető.

1)  GERRY MULLIGAN QUARTET My Funny Valentine (1952)

A filmsztár külsejű, Kaliforniában a Gerry Mulligan kvartettel feltűnt fiatal trombitást, Chet Bakert sokan Miles Davis imitátornak tartották. Ez nem volt teljesen igazságos, mert ezt a stílust majdnem párhuzamosan kezdték tökéletesíteni. A baritonszaxofonos Gerry Mulligan zongora nélküli négyes fogata Chet Bakerrel a trombitán kultikus státuszt nyert ezzel az 1952-es felvételével.

2) CHET BAKER Summertime (1955)

Chet Baker kiváló és mindmáig, halála után is nagy hatással bíró énekes volt, de most csak a trombitással foglalkozunk, aki gyönyörű, lágy tónusú, roppant dallamost hangzást produkált. Amikor megvált Gerry Mulligantől, szólistaként még jobban kidomborodott a tehetsége.

 

 

3)  SHORTY ROGERS Martians Go Home (1955)

Chet Baker saját sikerének és heroin függőségének áldozatává vált. Nagy kár volt érte, pedig élete alkonyán is tudott izgalmasat alkotni. Érdekes, hogy a „cool” iskola trombitásainak zöme Kaliforniában játszott. A West Coast Cool egyik legbefolyásosabb alakja Shorty Rogers volt, mint komponista, hangszerelő és zenekarvezető, de mint trombitás is. Most a korszakhoz képest, még mindig az ötvenes évek közepénél tartunk, egy eléggé előrehaladott felvételt hallunk, amelyben modernsége dacára a Rogers által bálványozott szving-mester, Count Basie hatása is tetten érhető. A felállás kaliforniai „all-stars”-nak mondható, klarinéton a folyamatosan kísérletező Jimmy Guiffre-val, trombitán Shorty Rogers, a zongoránál Pete Jolly, a bőgőn Curtis Counce és a dobon a legendás Shelly Manne.

 

 

4)  SHORTY ROGERS Coop de Graas (1953)

Nagyobb formációiban Shorty Rogers általában vidámabbra, könnyedebbre fogta a figurát, de a big bandjeiben – épp úgy mint saját zenekarának megalakulása előtt Woody Hermanéban vagy Stan Kentonéban mutatta ki igazán a foga fehérjét, mint komponista és hangszerelő. De most nem is a trombitajátékával fogok foglalkozni, sőt nem is a trombitával, hanem a vadászkürttel, amelyet Rogers zenekarában a méltatlanul ritkán említett, zseniális Johnny Graas fújt. Ezt a szójátékos című számot Rogers rá és a tenorszaxofonos Bob Cooperre szabta.

 

 

5)  JOHN GRAAS DECTET Softly the Horn Blows (1956)

De hallgassuk meg szóló szerepben is egy balladán Johnny Graast.

 

  

 

6)  ART FARMER Fair Weather (1958)

A kis vadászkürtös kitérő után vissza a trombitához, nem csak Kalifornia, de az 50-es, 60-as és 70-es évek minden szempontból egyik legjobb trombitásához, Art Farmerhez, akiről tudni kell, hogy a hard bop idiómában is derekasan helyt állt, de roppant elegáns, melodikus megközelítésmódja inkább a cool iskola hatását tükrözte. És hát főleg Kaliforniában játszott, ahol ez a stílus a múlt század közepe táján megkerülhetetlen volt. Ezen a felvételen a felállás sem hétköznapi: Farmer mellett a nemrég Magyarországon járt tenorost, az akkor még 50 évvel fiatalabb Benny Golsont halljuk, aki a számot is szerezte. A zongorista a néhai Bill Evans, a bőgős Farmer öccse Addison és a dobos Dave Bailey.

 

 

7) ART FARMER – JIM HALL Whisper Not (1978)

Húsz évvel később is hasonló stílusban játszott Art Farmer, csak még szebben. Ezen a búcsú felvételen a nagy gitáros Jim Hallal játszik, a vibrafonos Mike Manieri, a bőgős Michael Moore és a dobos Steve Gadd. A felvételhez mellékelt youtube kép téves, egy másik lemezt ábrázol, amire abból is rájöhetnek, hogy a képen kvartettet hirdetnek és itt kvintet hallható. Az album igazi címe „Big Blues”, ez pedig egy másik Benny Golson klasszis.

 

 

  

(Folyt. köv.)