Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
20
Dátum : 2020. márc. 20.
23
24
25
26
27
28
29
30
31

A nagy elődök - 11. rész

2020. február 27.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– TROMBITÁSOK III.  (A Szving Korszak trombitásai)

 

1)  WALTER PAGE’S BLUE DEVILS: Blue Devil Blues (1929)

Az 1930-as és a korai 1940-es évek alkották a szving fénykorát, amelyet az általában jól meghangszerelt nagyzenekarok uraltak különválasztott hangszer szekciókkal, melyekhez a ritmus szekció egyenletes lüktetést biztosított. A zenészek leírt hangszerelés alapján játszottak, noha helyet hagytak a rögtönzött szólók számára is. A szving a jazzisták szóhasználatában nem csak egy ritmust jelentett, hanem egy meghatározhatatlan, de mégis azonnal felismerhető lüktetést, amellyel a zenének rendelkeznie kell ahhoz, hogy azt mondják rá: szvingel.  Ebben a korszakban volt a jazz a legnépszerűbb, hiszen – legalább is az Egyesült Államokban – ez volt egyben a domináns tánczene is. Természetesen a szving felé Louis Armstrong tette meg az első fontos lépéseket, és már a húszas évek végén számos együttes kemény szvinget játszott, csak még a név hiányzott a stílushoz. New Orleans leáldozását követően Chicago és New York vált a műfaj központjává, de rövidesen kihívás érte a két metropolisz zenészeit az ún. „területi zenekarok” részéről, kiváltképp a közép-nyugati államokban. Az Oklahomában, majd Kansasben roppant népszerűvé vált Walter Page’s Blue Devils már rendelkezett olyan trombitással, aki bátran kihívhatta volna – ha akkor még nem is Armstrongot, de a New York-i elit zömét. Oran „Hotlips” Page-nek hívták és a zenekarnak ezt az 1929-ben készült felvételét ő dominálja, még a vokál mögött is, tompítóval.

2) HOTLIPS PAGE Skull Duggery (1938)

Az erősen blues indíttatású Page szenvedélyes játéka később Count Basie zenekarát gazdagította, de idővel ő is felvándorolt New Yorkba, ahol saját zenekara élén már kifejezetten virtuóz szólókat produkált.

 

 

3)  BUNNY BERIGAN I Can’t Get Started (1937)

A harmincas évek elején a jazz trombita etalonja még kétségkívül Louis Armstrong volt és maradt. A fiatalon elhunyt Bix Beiderbecke felmutatott egy másik lehetőséget, de saját életmódja állította meg ezen az úton. Lényeges változás a trombitajáték stílusában nem történt a harmincas évek első felében, noha Beiderbecket követően felbukkant még egy „nagy fehér reménység” a trombitás Bunny Berigan személyében, aki a Benny Goodman, utána pedig a Tommy Dorsey zenekar szólistájaként szerzett nevet magának a szakmában, majd saját tiszavirág életű zenekara élén, 1937-ben egy feledhetetlen felvétellel, amelyen énekelt is, örökre beírta magát a jazz történelembe. Ez a szám, a hatalmas érzéssel és gyönyörű tónusban lejátszott Vernon Duke szerzemény, az „I can’t get started” volt, melynek szövegét Gershwin fivére, Ira írta.

 

 

4)   BUNNY BERIGAN with BUDDY RICH Moten Swing (1938)

Berigan játéka hatalmas skálát ölel fel a mély fekvésekből egészen a sztratoszferikus magasságokig, érzelmileg pedig a kétségbeeséstől a végső diadalig. Nem valószínű, hogy a rákövetkező emberöltőben lett volna olyan jazz trombitás, aki ne veselkedett volna neki ennek a gyönyörű balladának. A szving melodikus világában Berigan rögtönzőként is remekelt. Most egy ritka gyöngyszemet hallunk tőle, ugyancsak saját zenekara élén. Ezen a rádióadásból levett felvételen ő nyitja a szólók sorát. Az őt követő tenorszaxofonos, Georgie Auld szintén jónevű zenekarvezető lett később. A felvétel másik érdekessége, hogy ez az első olyan, ahol az akkor még mindössze 21 éves dobos, Buddy Rich hallható.

 

 

 

5)  BENNY GOODMAN: Life Goes to a Party (1938)

Berigan hatalmas tehetség volt, de csodálatos játéka még mindig a múltban gyökerezett, csak ígéret maradt. Akárcsak a hangszer másik „nagy fehér reménységét”, Bix Beiderbecket, Berigant is a mértéktelen alkoholfogyasztás akasztotta meg tehetségének kibontakoztatásában, amely 1942-ben a sírba vitte. A harmadik nagy fehér reménység a csodálatos tónusú texasi Harry James volt, aki Berigan helyét töltötte be a híres Benny Goodman zenekarban.  

James később, mint zenekarvezető rengeteg nagy sikerű kommersz felvételt készített, melynek következtében a kritikusok és jazztörténészek meglehetősen fanyalogva írnak róla, pedig a késői 30-as és a korai 40-es években James nemcsak mint a közönség egyik nagy kedvence és a nők bálványa, de mint jazz trombitás is bőven megállta a helyét. Miles Davis, aki nagyon ritkán nyilatkozott elismeréssel fehér zenészekről, nagy híve volt Jamesnek. Mint mondotta, „Harrynek lelke van!” James igazi szving trombitás volt, kifogástalan időzítéssel, kellő drámai érzékkel és nagy érzelmi töltettel. Goodmantől és tőle remekbe szabott szólókat lehet hallani a „Life goes to a party” 1938-as koncertfelvételén.

 

  

 

6)  DUKE ELLINGTON Echoes of  Harlem (1936)

Ebben a fejezetben ez még nem az utolsó alkalom, hogy Harry Jamest hallottuk, aki a mai popsztárokhoz mérhető népszerűséget élvezett a 30-as, 40-es években, amelyet csak tetézett, hogy feleségül vette a hollywoodi filmcsillagot, Betty Grablet. A korszak fekete trombitásai, már csak az Egyesült Államok lakosságának akkor nem egészen 20%-át kitevő afrikai-amerikai népesség mérete folytán sem élvezhettek ekkora népszerűséget, a faji előítéleteket nem is említve.  Pedig hatalmas tehetségek sorakoztak fel a szving korszak két meghatározó fekete big bandjében, Duke Ellingtonéban és Count Basie-ében. 1929-ben, amikor az előző részben bemutatott Bubber Miley távozott Ellington zenekarából, Cootie Williams lépett a helyébe, aki tovább fejlesztette az elődje által kialakított “dzsungel hangzást”, mint ahogy az a következő felvételen is hallható.

 

 

 

7)  DUKE ELLINGTON Concerto For Cootie (1940)

Williams játéka annyira meghatározónak bizonyult az Ellington formációkban, hogy a Duke külön számot szerzett kifejezetten az ő tehetségére szabva. Később “Do Nothing Till You Hear From Me” címmel szöveget is írtak erre az emlékezetes kompozícióra.

 

 

 

8)  COUNT BASIE Every Tub (1938)

A big bandek közül, Count Basie-é volt a szólisták melegágya. A lazán strukturált zenekar, amely sokszor eredetileg menetközben kitalált rögtönzött és visszatérő frázisokkal, úgynevezett riffekkel gazdagította,  dinamizálta a szólókat, számos meghatározó szólistáját adta a Szving Korszaknak. A most következő opuszt a tenorszaxofon egyik legnagyobb stílus formálója, Lester Young szólója nyitja, az övét követi a zenekarvezető Count Basie zongorája, majd a mai vizsgálódásunk szempontjából releváns Buck Clayton trombita játéka.

 

 

 

9)  BENNY GOODMAN JAM SESSION Honeysuckle Rose (1938)

Ebből, az akkori 78-as fordulatszámú lemezek korlátozott terjedelme miatt igen rövid szólóból is kiderül, hogy a trombitás Buck Clayton, aki Billie Holiday kíséretében is csodálatos érzékenységet tanúsított, milyen finoman, könnyedén és folyamatosan szólózott, vagyis törés nélkül haladva hangról hangra, amit legatónak hívnak szaknyelven. (A legato a hangok kötése; énekben és fúvós hangszereken megszakítás nélküli levegőáramlással, billentyűs hangszereken a billentyűnek csak a következő hang leütése pillanatában vagy valamivel későbbi elengedésével, vonós hangszereken több hang vonóváltás nélküli összekötésével valósítható meg. – Zenei Lexikon)

Clayton nem törekedett annyira az Armstrong óta dívó, akrobatikusan magas hangokra, hanem a dallamképzésre helyezte a súlyt. Ebből a szempontból roppant előremutató volt a játéka. Sokkal többet hallhatunk belőle és a korszak többi nagyságának szólóiból azon a felvételen, amely az első koncertteremben tartott jazz koncerten készült 1938 januárjában. A koncertet Benny Goodman zenekara adta, de a koncert végén Goodman, nem először szembeszállva a kor előítéleteivel, a színpadra szólította saját sztárjátékosai mellé a fekete Basie és Ellington zenekarok nagyjait egy jam-re a “Honeysuckle Rose” témájára. Ez volt talán a 30-as évek legnagyobb sztárparádéja. Érdemes felsorolni, hogy kiknek az improvizációi követik itt egymást: Lester Young tenor szaxofonon, Count Basie zongorán, majd az imént csak röviden hallott Buck Clayton trombitán, akit Ellingtonéktól az alt szaxofon legnagyobb korai mestere, Johnny Hodges követ, utána a ritmus szekció mutatja be a tudását: Basie zongorán, saját bőgősével, Walter Page-dzsel és a korszak legnépszerűbb dobosával, a Goodman Banda Gene Krupajával. Ezen a ponton visszajön Lester Young még egy szólóval, aztán egy kis finálénak hangzó közjáték következik, de abból Benny Goodman klarinétja, majd Harry James lelkesítő trombitája zárja a szólók sorát, amelyre közösen improvizált fináléval tesznek pontot a szving mesterei. Ennél szebb pontot mi sem tehetünk A Nagy Elődök mai kiadására.

 

 

 

 

(Folyt. köv.)