koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
7
Dátum : 2019. dec. 7.
13
Dátum : 2019. dec. 13.
24
25

A nagy elődök - 5. rész

2019. június 29.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– ZONGORISTÁK V. (A cool stílus zongoristái)

 

1) LENNIE TRISTANO What Is This Thing Called Love (1945)

Míg a bebop forradalom egyik jellegzetessége az volt, hogy megtagadta az előző korszak, a swing szinte valamennyi meghatározó sajátosságát, addig a cool nem fordult szembe az őt megelőző beboppal. Sőt, épített rá, táplálkozott belőle. Ami az alapok tekintetében szembetűnő újdonságot jelentett az az volt, hogy a cool muzsikusok tudatosan fordultak a nyugati klasszikus zene felé. A "cool" szó hűvöset jelent magyarul, noha ez korántsem mondható el a cool iskola minden megnyilvánulásáról. A bebophoz képest a cool átgondoltabb, szervezettebb, megközelíthetőbb, de korántsem populista, inkább valamelyest intellektualizált irányzat volt. Mindez némi magyarázatot is ad arra, hogy miért éppen a vak zongorista, Lennie Tristano és követőinek zenéje jelentette a cool kibontakozásának zenei lényegét.  Tristano, különösen pályafutása kezdetén, a bebopból építkezett, érdekes keverékét produkálta Shearing vagy Milt Buckner blokkakkordos játékának Tatum szélesen hömpölygő futamaival. Ennek jó példája ez az 1945-ben készült felvétel.

 

2) LENNIE TRISTANO Requiem (1955)

"Tatum zenéje nem marad meg a puszta virtuozitás szintjén, mind melódiai, mind harmóniai szempontból rengeteg lehetőséget kihasználva, új utakat keres.” - írta róla annak idején a befolyásos jazz kritikus, Barry Ulanov. Sokan Miles Davis nevével társítják a cool irányzat születését azon egyszerű oknál fogva, hogy Miles lemezfelvétel sorozatát 1949-50-ben a "The Birth Of The Cool" gyűjtőnév alatt adták ki. Kétségkívül korszakalkotó felvételek voltak, de az egyik igen fontos tagja annak a híres nonettnek és a cool iskola egyik kulcsfigurája, a baritone szaxofonos és zeneszerző Gerry Mulligan így nyilatkozott: "Mint olyan zenésznek, akinek köze van a cool születéséhez, az a véleményem, hogy Lennie Tristanonak  sokkal nagyobb a szerepe a (cool) stílus kialakulásában, mint Miles Davisnek. Semmiképpen nem mondanám, hogy Tristano zenéje érzelemmentes, de igaz, hogy van benne némi hűvösség, pontosan olyan, mint ő maga. Lennie mindig önmagán belül maradt, soha nem lépett ki a nagyvilágba."

Tristano személye körül valóságos iskola alakult ki a negyvenes évek végére, amellyel még foglalkozni fogunk, amikor a jazz meghatározó együtteseiről és zenekarairól lesz szó. Most maradjunk meg a zongoristánál, kinek "hűvösségét" cáfolandó, hallgassuk meg azt a gyönyörű darabot, amelyet a negyvenes évek jazzforradalmának óriása, Charlie Parker halála ihletett 1955-ben.

 

3) DAVE BRUBECK TRIO Blue Moon (1949)

Népszerűség és kasszasiker szempontjából, a cool mozgalom sokkal emlékezetesebb figurájának bizonyult a zongorista Dave Brubeck, kinek kvartettje, - melynek másik emblematikus figurája, az alt szaxofonos Paul Desmond volt,- hatalmas követőtábort vonzott. Az ő esetében is érdemes egy másik részre hagyni az együttes jellegzetes hangzását, és inkább a zongorista Brubeckre koncentrálni, aki 1949-ben, amikor a következő számot játszotta még jóformán ismeretlen volt és pár évig az is maradt azon egyszerű oknál fogva, hogy nem New Yorkban, hanem Kaliforniában zenélt. Pedig amit játszott, roppant előremutató volt. Darabjai romantikus hangvételűek voltak, elég sok klasszikus beütéssel és ő sem riadt vissza a blokkakkordok gyakori használatától, amit sokan egy kézsérüléssel magyaráztak, ami megnehezítette számára az akkor dívó virtuóz és szélsebes jobbkezes játékot.

 

4) JOHN LEWIS Django (1965)

A cool mozgalom másik zongorista vezéregyénisége a Modern Jazz Quartet alapítója, John Lewis volt. Charlie Parker forradalmi újításai vonzották a bebop mozgalomba, de sem a temperamentuma, sem pedig a technikája nem tette  lehetővé, hogy a pillanatművészet  parkeri sodrásának adja át magát. Mint született komponistának, a rögtönzéseit is áthatotta a megfontoltság, a klasszikus zene beható ismerete és a céltudatosság, noha a romantikus megközelítésmód őt is jellemezte. Nála minden hang számított. Egyik leghíresebb és a mi Szakcsi Lakatos Bélánk által is előszeretettel játszott szerzeménye a nagy belga cigány gitáros, Django Reinhardt emlékére íródott, de általában mindenki a Modern Jazz Quartet 1953-as számával társítja. Ha a zongoristát akarjuk tanulmányozni, érdemesebb meghallgatni ugyanennek a számnak egy 12 évvel későbbi trió felvételét.

 

5) JOHN LEWIS & BARRY GALBRAITH The Bad And The Beautiful (1959)

Kevesen gondolnák, hogy John Lewisra az egyik legnagyobb hatást Count Basie minimalizmusa gyakorolta. Játéka levegős, erőteljes és ugyanakkor kifinomult volt, nagy figyelmet fordítva a nüanszokra. A  Modern Jazz Quartettről is lesz még szó, most inkább gyönyörködjünk abban az érzékeny zongorajátékban, amit 1959-ben a gitáros Barry Galbraith-tel produkált.



 

6) AHMAD JAMAL A Gal In Calico (1958)

Egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor Ahmad Jamal jutott eszembe.  Tényleg nem vagyok benne biztos, hogy ő a cool iskolához tartozott-e vagy abba a kategóriába, amelyikbe azokat sorolom, akiket nem lehet egyszerűen beskatulyázni és akikkel egy későbbi részben szeretnék foglalkozni. Jamal trió hangzása roppant egyedi volt, még Lewisénál is levegősebb. Hatalmas teret engedett másik két zenésztársának, sőt, enged ma is, mert ő az az eddigiek közül, aki még mindig él és játszik.

1958-ban került az érdeklődés homlokterébe nagy szenzációt keltő koncertfelvételeivel. A trombitás Miles Davis, aki meglehetősen szófukar volt mások elismerésében, már akkor kertelés nélkül kimondta, hogy két embertől tanult időzítést (jó magyarsággal time-ot), az egyik Ahmad Jamal volt, a másik Frank Sinatra, akivel itt nem foglalkozunk. A következő 1958-as Jamal felvétel talán megvilágítja, hogy miről is beszélt Davis.

 

 

 

(folyt. köv.)