fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
Dátum : 2021. okt. 1.
2
Dátum : 2021. okt. 2.
16
Dátum : 2021. okt. 16.

100 éves lenne Erroll Garner amerikai jazz-zongorista, zeneszerző

2021. június 15.

Egy kicsit messzebbről kezdeném ezt a centenáriumi megemlékezést. Amerikában a nyugat-pennsylvaniai Pittsburgh az egyik legnagyobb magyar várossá nőtte ki magát a 19. század végére, ahol külön emigráns negyedet alkottak bevándorló hazánkfiai olyannyira, hogy az egyik városrészt „Little Hungary”-nek hívták.

Magyaros karaktere és acélipara mellett, a város nevezetességei közé tartozik az a számos jazz-zongorista, aki ott látott napvilágot: Fate Marable, Earl Hines, Mary Lou Williams, Ahmad Jamal, Dodo Marmarosa, Billy Strayhorn, Sonny Clark, Horace Parlan és Art Blakey, hogy csak néhányat említsünk. Ne kapja fel a fejét a nyájas olvasó Art Blakey neve láttán az előbbi listában. Art Blakey valóban jazz-zongoristaként kezdte a pályafutását. A következő történetet az ő szájából hallottam.

Blakey autodidakta zongorista volt, aki akkoriban még nem tudott kottát olvasni. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy zenekart szervezzen és vezessen, amely egy gengszter által futtatott pittsburghi lebujban játszott. Elmondása szerint: „Általában nem vitatkozott az ember a tulajjal, mert mindig stukker volt nála. Egy nap odajött hozzám és azt mondta „Artie, mától kezdve dobolni fogsz. Találtam egy jobb zongoristát.” Nem volt mit tenni.” A jobb zongoristát Erroll Garnernek hívták. Egyébként ő sem tudott kottát olvasni, sőt az élete végéig sem sajátította el ezt a tudást.

Erroll Garner 1921. június 15-én született. Ikertestvérével, Ernesttel együtt volt egy hatgyerekes család Benjáminja. Hároméves korában kezdett el zongorázni, amikor hallgatta, ahogy Miss Bowman, a zongoratanárnő okítja fivéreit. Erroll rövidesen, hallásból, mindent utánuk játszott. Hétévesen már az egyik helyi rádióadóban szerepelt a Candy Kids együttes tagjaként, majd turista hajókon is játszott az Alleghany folyón. 1937-ben a pittsburghi szaxofonos, Leroy Brown zenekarába került, de szülővárosában mindvégig bátyja, a szintén zongorista Linton Garner árnyékában maradt zeneileg.  

1944-ben Erroll Garner New Yorkba költözött. A jazz fellegvárában, az 52-ik utcában azonnal felfigyeltek az új fiúra. Stílusa szokatlan volt. Balkezes gitár akkordjai felett, amelyek gyakran feleslegessé tették a ritmusszekciót, gyönyörű, romantikus és módfelett melodikus improvizációkkal szárnyalt. Újszerű, de ugyanakkor élvezetes volt azok számára is, akik még nem tudtak dűlőre jutni a bebop akkor még bálványrombolónak ható vadságával. Jó példája a korai Garner stílusnak ez az első New York-i évében készült feldolgozása az Ellington zenekar örökzöld számának, Juan Tizol „Perdido”-jának.

ERROLL GARNER Perdido (1944) 

Azért hallható volt, hogy az akkorra már teljesen egyéni stílust produkáló zongorista, még csiszolgatta az elképzeléseit, még nem játszott olyan gördülékenyen, mint három évvel később, amikor Kaliforniában találta magát, ahol a bőgős Red Callenderrel és a dobos Harold ’Doc’ Westtel alkotott triója sajnos nem bizonyult önfenntartónak, s így kénytelen volt mások együttesében, vagy saját triójával másokat kísérve fenntartani magát. Noha New Yorkban már felfigyeltek rá, de jazztörténeti szempontból az igazi megmérettetésre Los Angelesben került sor 1947-ben. A modern jazz legnagyobb hérosza, Charlie Parker, felépülve egy súlyos heroin túladagolásból, kivételesen megtisztulva minden kábítószertől, készülődött visszatérni New Yorkba, de a Dial lemezcég tulajdonosa, Parker későbbi életrajzírója, Ross Russell szeretett volna még egy kétoldalas lemezt készíttetni vele. Parker feltételként szabta, hogy először vegyenek fel két számot az általa favorizált énekessel, Earl Colemannal. Ehhez ritmusszekcióra volt szükség, és kapóra jött az akkor épp nem agyonfoglalkoztatott Erroll Garner Trió. Négy felvétel született, közöttük Parker egyik leghíresebb száma, a „Cool Blues”. A ”Cool Blues” az egyik legeklatánsabb példája, hogy Garner stílusa, noha merőben különbözött Parkerétől, mennyire kompatibilis volt a negyvenes évek modernista áramlatával.

CHARLIE PARKER Cool blues (1947)

Garner itt már teljesen kiforrottan produkálja egyéni ötleteit. Kaliforniában aztán számtalan jam sessionön villantotta fel hihetetlen melódiai leleményességét és lendületes ritmikáját. Nem csak Parker stílusával, de a túl korán elhunyt kaliforniai tenor király, a Lester Young nyomdokain haladó Wardell Grayével szintén kompatibilisnek bizonyult Garner játéka. A következő felvétel egy Gene Norman által megrendezett jam session alkalmával készült, ahol Garner nyit és Gray szólóját az övé követi a kezdettől számítva 2:58”-tól.

WARDELL GRAY & ERROLL GARNER Blue Lou (1947)

Erroll Garner a következő 30 évben, egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig nem változtatott a stílusán, amelyet Kerekes György "Jazzportrék" c. könyvének második kötetében így jellemez: "Sikereit elsősorban annak köszönhette, hogy senkihez nem hasonlítható egyéni technikát, hangzást alakított ki, melyet fantasztikus muzikalitással adott elő. Kezdetben a Harlem stride zongoristáknál alkalmazott, úgynevezett ingabasszust használta a bal kézzel, majd az ingabasszust hamarosan átalakította lüktető, gitárakkordszerű blokkos kíséretté. Ehhez olykor sűrű akkordfogású jobb kéz játékot produkált." 

Ez a vidám, bohókás tekintetű apró emberke, aki néha telefonkönyveken ülve volt kénytelen zongorázni, roppant népszerű előadó lett. Népszerűségét dallamos, jazzhez nem szokott füleknek is tetsző improvizációinak köszönhette, ráadásul jazzben nem használatos témákat is feldolgozott. Ezért sok kritikus megrótta, volt olyan, aki egyenesen koktélbár zongoristának minősítette. Ez a kritikusi hozzáállás nagyban hozzájárult a jazz népszerűségének csökkenéséhez. Miért is lenne baj, ha valaki szerethető zenét játszik, ráadásul improvizál is igen magas szinten? Miért is lenne baj, ha valaki kialakít egy karakteres stílust és élete végéig boldogan megmarad benne? A ”boldogan” szót nem véletlenül használom. Erroll Garner játéka mindig életörömöt és boldogságot sugárzott. Akik azzal vádolták, hogy koktélbár zongorista volt, a szekeret tették a ló elé, mert nem az ő hibája volt, hogy annak idején számtalan koktélbár zongorista valóban őt utánozta, mondanom sem kell, sikertelenül.

Garner, noha soha nem tanult meg kottát olvasni, de több tucat szerzeménye maradt fenn, amelyet nyilván másoknak kellett lekottázni. Legnépszerűbb dala, amelyre később szöveget is írtak, sőt filmekben is hallható, a még 1946-ban fogant romantikus „Misty” volt.

ERROL GARNER Misty (1946)

Garner az ötvenes évek derekán érte el formájának, de népszerűségének is a csúcsát. 1955-ben vették fel élőben egy kaliforniai koncerten pályafutásának legjobb albumát, a "Concert By The Sea"-t. Garnerből, mint mindig, itt is árad az életöröm, a jókedv, a zene szeretete, és a bravúros játékosság. Improvizációi melodikusak, remekbeszabottak. Egyike volt azon nagy zenészeknek, akik minden körülmények közt a lényüket, önmagukat adták. A "Concert By The Sea'" iskolapéldája annak a spontaneitásnak és a közönséggel való kommunikáció-képességnek, ami manapság sajnos kezd hiánycikké válni a műfajban. Jóformán mindegy, hogy az ember melyik felvétellel illusztrálja mindezt, de legyen most a "Mambo Carmel".

ERROLL GARNER Mambo Carmel (1955)

Nem csoda, hogy néhány év alatt több mint egymilliós példányban kelt el az album. Garnert ma már nem nevezik koktélbár zongoristának azért, mert a vájatlan fülűek által is azonnal befogadható, de roppant igényes zenét játszott. Sokan inkább azért imádkoznak, hogy felbukkanjon még egy ilyen zenész a jazz világában, aki ilyen mértékben tudta megszerettetni magát, és ezen keresztül a műfajt. Mary Lou Williams "a jazzvilág értékének és inspirációjának" nevezte. Ahmad Jamal mondta róla, "aki azt állítja magáról, hogy Garner nem befolyásolta, az nem jazz-zongorista." George Shearing állította, hogy senki nem tudott úgy játszani, mint Garner, és valósággal áradozott jobb és balkezének egymástól való függetlenségéről.

Garner viszont saját stílusáról a következőt mondta: "Nem befolyásolt senki, azon egyszerű oknál fogva, hogy imádtam a big bandeket és stílusom egy része ebből fakad, mert imádom a zongora teljességét, szeretném, hogy úgy hangozzék, mint egy nagyzenekar, ha lehetséges.”
Hangzott is.

ERROLL GARNER Will you still be mine (1955)

 

Erroll Garner
1921 - 1977

 

 

 Fotó: Wikipédia / By The Library of Congress - [Portrait of Erroll Garner, New York, N.Y., between 1946 and 1948]