fbpx
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

E cikk apropója a Craft Recordings új kiadványa John Coltrane „másik oldaláról”, vagyis pályájának ama korai, ha nem is a legkorábbi szakaszáról, amikor a nevét még csak másokat kísérő sidemanként, illetve több figyelmet érdemlő co-leaderként ismerhették az érdeklődők. Főként az 1956-1957-es évekről van szó: ekkor keletkeztek azok a felvételek, melyeket Coltrane Miles Davis, Sonny Rollins, Thelonious Monk, Red Garland, Tadd Dameron és Art Taylor oldalán rögzített. Ez a lemez amolyan „bevezetés” a korai John Coltrane tanulmányozásába, nyomatékosítva a két legfontosabb zenei kapcsolatát az 50-es évek második felében – Miles Davisszel és Thelonious Monkkal, s kiegészítve alkalmi zenei találkozásokkal – Garland, Dameron és Taylor albumain.

Egy egész világ választja el egymástól Bill Evans és John Coltrane zenéjét, abból a szempontból azonban mégis összehasonlíthatók a muzsikusok, hogy mindketten fiatalon haltak meg (Coltrane 41, Evans 51 évesen), viszonylag kevés idejük maradt az alkotásra, de amikor végigtekintünk pillanatnyilag ismert, publikált életművükön, mindig meghökkenünk termékenységükön, valamint zenéik magas színvonalán.

Egy név, melyet minden (főleg idősebb) jazzrajongó ismer, és egy közel hat évtizedes zeneszerzői-előadói pálya, mely gyaníthatóan már jóval kevésbé ismerős. Egy szólista, akinek virtuóz trombitajátékára sose figyelt fel eléggé a közönség – talán főképp azért, mert ez csupán járulékos elem volt a szokatlan kanyarokat vevő, a sokszor kortárs irodalmi anyagra épülő, és a klasszikus zene, a jazz és a jazz-rock alkotta háromszögben kifejtett művészi tevékenységben.

Mélységes mély a múltnak kútja – Thomas Mann sokat idézett gondolatát a jazztörténetre vonatkozóan is igaznak érezzük: nemcsak a reánk hagyományozott hanganyag tengernyi, de abból a bizonyos kútból egyre-másra kerülnek elő korábban nem ismert zenei kincsek, s most már nem kizárólag a műfaj klasszikusaitól, sok évtized távolából, hanem a közelebbi múltból is, olyan tegnapi ikonok műhelyéből, akikre akár a magyar közönség is emlékezhet élő előadásokból.

Rövid, személyes megjegyzéssel kell kezdenem: amikor nemrégiben a kezembe került Stephan Micus új lemeze, némileg meglepődtem: azt hittem, már visszavonult. Utoljára a 80-as évek végén hallgattam a zenéit ECM-nagylemezekről, azóta elvesztettem a nyomát, s régi lemezeit se hallgattam újra. Három évtizede, fiatal felnőttként bizony elvarázsolt a német muzsikus egyszemélyes egzotikus világzene-együttese, különösképp a The Music of Stones album (1986), melyen – kissé egyszerűsítő fogalmazásban – köveket ütögetett az ulmi katedrálisban, és mi, hallgatók hol harangoknak, hol kő xylofonoknak, hol pedig egyszerűen csak rezonáló köveknek hallottuk, ami szólt.

Nem tudni, miért hevert ez a kései Davis-koncertanyag kerek harminc esztendőn keresztül egy polcon kihasználatlanul, de ne is kutassuk ennek okait. Sokkal fontosabb számunkra, hogy a trombitás egyik utolsó élő felvétele immár itt van, hallgatható, és nem is rossz minőségben.

Brad Mehldau kortárszenei műve egy rövid témából, tizenegy, numerikusan jelölt variációból, valamint egy kádenciából és egy utójátékból áll. Az album tartalmaz még egy ráadásdarabot is „X” és „Y” Variációk címmel, szóló zongorára. A Variációk egy melankolikus témára, legalábbis a Téma eredetileg Kirill Gerstein orosz-amerikai zongoraművész számára készült 2013-ban. Mehldau és az Orpheus Kamaraegyüttes abban az évben több kontinenst érintő turnén mutatta be a pianista nem éppen jazz-zenészre valló szerzeményét. A turné csúcspontja a Carnegie Hallbeli fellépésük volt.

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.

A most ötvenhat esztendős Rob Mazurek a kortárs chicagói avantgarde jazz egyik bizsergetően izgalmas művészalakja, aki nemcsak kornett-játékos, hanem elektro-akusztikus komponista, multimédia-művész és konceptualista is. Egykor a Bloom School of Jazz növendéke volt, itt elméletet-gyakorlatot egyaránt alaposan elsajátított. Mintegy négyszáz szerzeményét jegyzi a zenetörténet.

Az utóbbi negyven év változásai a jazzben, mindenekelőtt a popkultúra korábban elképzelhetetlen felszívása a műfajba, kitörölhetetlen nyomot hagytak a patinás lemezkiadók arculatán is. Aki ismeri a régi (vagyis az 1970 előtti) Blue Note kiadványait, a tetszhalotti állapotából újjáéledt vállalat mai kínálatában csak kivételes alkalmakkor fedezi fel a zenei kapcsolatot ama 60-70 évvel ezelőtti jazztörekvésekkel, melyek mitikus nagyságot biztosítottak a cégnek, viszont azt tapasztalhatja, hogy Alfred Lion egykori értékteremtő vállalkozásának mai vezetése örömmel nyit  a 21. századi fiatalságot megszólító stílusokra. Így kerülnek ki sorban a kiadó műhelyéből olyan lemezek, melyekről a hagyományos jazzhangzásokhoz szokott idősebb generációk azt kérdik: hol itt a jazz?

1. oldal / 6