fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
3
7
10
27

Lemezajánlók

Pontosan tudják a hazai jazzszcéna szereplői, hogy milyen fantasztikusan sokoldalú zenész a zongorista Rátonyi Róbert. Jazz, pop, színházi zenék, filmzenék, reklámzenék, rádióműsorok zenei kísérete… Ezt felsorolni is nehéz, de talán nem is szükséges. Jól ismert alakja a hazai zenei életnek, ráadásul tanít is, tehát átadja a tudását és a tapasztalatait a pályára készülő ifjabb nemzedéknek. Mindemellett nagyra tartott komponista és hangszerelő is.

A kubai zongorafenomén 91-es Dominikai Köztársaságba emigrálása után 1996-ban Miamiban a kubai diaszpóra kellős közepén telepedett le. Addig a látóhatáron Gatsby zöld fényét láthatta jó látási viszonyok mellett, akkor pedig olyan partnerekkel játszhatott azonnal, mint Ron Carter és Jack DeJohnette. Nem véletlen, hogy a 2010-ben a közreműködésével alapított 5Passion kiadónál (15 év és 13 lemez után szakított Rubalcaba a Blue Note-tal). Az egyik első ötlet az volt: csinálnak a triumvirátussal egy trilógiát. Mondhatnánk akkor, hogy a pianista sorrendben 34. albuma egy nosztalgialemez – de nem az. Inkább egyéni karakterű mainstream jazz, lendületes ritmusszekcióval és jellegzetes groove-val. Vagy, ha úgy tetszik, lenyűgöző zenés beszélgetés afro-kubai ritmusban.

A jazz évszázados történetében vitathatatlanul Szabó Gábor volt világviszonylatban is a legismertebb magyar jazzmuzsikus. Ennek számos oka van, de egy biztos: őrá igazán érvényes a közhely: „jókor volt jó helyen”. Mivel 56-ban hagyta el az országot, szülőhazájában agyonhallgatták fényes karrierjét, és mivel a rendszerváltás előtt hunyt el, így nem is vált igazán ismertté itthon. Ezen kíván változtatni a szerző, aki kolosszális kutatómunkát végezve Szabó életművét a legrészletesebben ismertető kötetet állított össze.

Évtizedek során megszoktuk, hogy az „all stars” kifejezést csak a korábbi „jazzválogatottak” esetében használjuk. Pedig napjaink legjobb jazzmuzsikusai is kerülhetnek egy formációba, azaz „all stars” együttesbe, még akkor is, ha ezt a divatjamúltnak minősülő megnevezést kerülik is. Nos, ilyen formációval találkozunk, ha a fiatal dobos Johnathan Blake kvintettjének felállását megvizsgáljuk.

Mindig öröm olyan zenészek nevét felfedezni egy új kiadású lemezen, akiket valaha ismertünk és szerettünk, majd a soha korábban nem tapasztalt kínálatban valahogy eltűntek a szemünk elől. Ilyen örömteli találkozás most a veterán zongorista új albuma, amelyen ráadásul két – korábban nagyon foglalkoztatott – ritmushangszeres a kíséret: Peter Washington (1964) bőgős és Kenny Washington (1958) dobos.

Keressünk egy kényelmes fotelt, készítsünk ki egy pohár finom italt, csak ezután kezdjünk a cd meghallgatásába. Legpraktikusabb, ha József Attila tanácsát szem előtt tartva tesszük a lejátszóba Gadó Gábor új lemezét: csak az hallgassa a felvételeket, aki kedveli őt, ismeri az utat, amit az elmúlt évtizedekben bejárt. Még jobb, ha érti és értékeli is a motivációját, ami eddig vezette. Mert már a Franciaországba költözésének egyik oka is a 90-es években az volt, hogy itthon a zenészek biztosra mentek, a járt út elhagyásával nem kockáztattak, ő pedig új hangzásokkal kísérletezett.

Az ECM kiadó 2020 szeptemberében rögzített, de csak a közelmúltban kiadott lemezén egy csodás vibrafontrió játéka hallható. Nemcsak az ilyen ritkán előforduló felállás teszi különlegessé az albumot, hanem az is, hogy az ECM szokásos zenei világából kissé „kilóg” az elhangzó muzsika.

Néhány hónapja Jakob Bro legutóbbi lemezéről írva hoztam szóba az ECM-nél észlelhető művész-utánpótlási hiátust, illetve azt, hogy „egy olyan modernista, vagyis a jazz és a posztjazz tipikusan mai megnyilvánulásaira érzékeny kiadó, mint amilyen Manfred Eicheré, úgy tűnik, mind kevésbé lehet meg a label esztétikáját pregnánsan kifejező gitáros nélkül.”

A Blue Note lemez új kiadványa kiválóan alkalmas régi viták feltámasztására: meddig tekinthető egy előadás puszta feldolgozásnak és mettől számít kreatív új zenének? Milyen legyen a jó átdolgozás: hűséges az eredetihez, vagy épp fordítva, alaposan térjen el attól? Továbbá: mi különbözteti meg a jazz eltemetett vagy már mások által felszínre hozott kincseit alapanyagnak használó úttörő albumokat az egyszerű kompilációktól? Mit jelent az autenticitás a mai jazzben? S ha ezeket a problémákat valakinek sikerült végre tisztáznia magában, ott van még az az állandóan újra felbukkanó kérdés, jó irányba tart-e a mai jazz, illetve a legalább ennyire megosztó másik felvetés: a rap, a drum’n’bass, a hip hop, a downtempo/trip hop, a kortárs R&B, valamint a smooth jazz, a nu jazz, a world music, az electronica és a különböző lounge zenék korában érdemes-e még egyáltalán egy műfaj határairól beszélni, s ha igen, hol tanácsos meghúzni azokat. 

Jazzkritikus kollégám és régi barátom nemrégiben ugyanezen az oldalon fejtette ki, Pengő Csaba szólólemeze kapcsán, hogy „Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik.”