fbpx

The Nels Cline Singers – Share the Wealth

2021. július 13.

Amikor a „Singers” szó szerepel egy zenekar nevében, a borítót gyanútlanul forgató jazzhallgató rögtön úgy gondolja, itt egy énekegyüttesé lesz a főszerep, olyasformán, ahogy azt a Singers Unlimited vagy a Swingle Singers példáján megtanulta. Mi több, a fogalom nem szorítkozott jazz-előadókra. A leginkább pop énekegyüttesként jegyzett, 1955-ben alakult Gregg Smith Singers Igor Stravinsky érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy a zeneszerző velencei temetésén a család az együttes vezetőjét bízta meg a kórus megszervezésével és vezénylésével.

Mostanra azonban eljutottunk oda, hogy ez az évtizedeken át szilárdnak hitt hagyományos szójelentés megingott, és a 2002-ben alakult The Nels Cline Singers egy olyan együttes nevét jelöli, mely egyáltalán nem él az emberi hang nyújtotta művészi lehetőségekkel. Skerik, a zenekar szaxofonosa azt nyilatkozta: ezen a lemezen mindenki talál valami neki való zenét. Kivéve épp azok, akik vokális jazzre vadásznak, tehetjük hozzá. De hát ennyi félrevezetés belefér egy jórészt kísérleti zenét nyújtó, a jazz határait feszegető együttes gyakorlatába. Az már más kérdés, hogy e határfeszegetést melyik oldalról képzeljük el. A játékos együttesnév itt inkább azt jelentheti, hogy minden részvevő muzsikus valóságos dalnoka saját hangszerének.

Igaz ugyan, hogy a Blue Note továbbra is illusztris jazzkiadó hírében áll és a Share the Wealth a The Nels Cline Singers harmadik albuma a tekintélyes lemezvállalatnál, mégis rossz sorrendet választ, aki mindebből, valamint a borítón látható betűtípus és betűszín alapján úgy véli, ez bizonyára egy újabb lemez, mely a jó öreg Blue Note-hagyományokat eleveníti fel nosztalgikusan.

Nagy tévedés! Itt szó sincs Blue Note-soundról, és ha a lemez kapcsán nosztalgiákat említünk, azok se a kiadó fél évszázaddal ezelőtti stílusához köthetők. Például a Princess Phone című felvétel ritmikája és egész zenei világa leginkább a 70-es évek elektromos Miles Davis-korszakára hajaz. Más pillanatok a régi King Crimson felfogását, megint mások, így, mondjuk, a The Pleather Patrol olyan postrock- és dub-felvételeket juttatnak eszünkbe, aminők például Jah Wobble és Evan Parker 2001-es Passage to Hades albumán, vagy a szintén basszista Bill Laswell Davis-remixlemezén (Panthalassa, 1999) hallhatók.

A helyes sorrend az, amelyik Nels Cline óriási életművéből indul ki. Ez kerekítve 150-160 lemezt jelent, melyek között country és rock éppúgy akad, mint jazz vagy experimentális zene. Akik ismerik a gitáros Wilco nevű zenekarát, vagy a kérészéletű, leginkább hi-tech stílusú BLOC outfitet, illetve Cline vonzalmát a torzított gitárhangok iránt, sejthetik, hogy a jelen albumtól se várható semmi jazz tradicionalizmus. Helyette viszont betekintést kapunk a maholnap a gitározás „nagy öregjei” közé sorolható zenész, a hatvanöt éves Cline műhelyébe. Olyasvalakiébe, akit már tíz évvel ezelőtt is minden idők száz legjobb gitárosa között emlegetett a Rolling Stone magazin. A Share the Wealth szinte mindenestül Cline teremtménye: egy kivételével ő írta a felhangzó számokat és bőven ad rá alkalmat a lemezen, hogy fel- vagy megismerjük a játékát. Hogyan jellemezzük? Hangszerkezelése leginkább post-genre, a zenei kontextus pedig átmenetet képez a postrock és postjazz soundscape-ek között, ahol mindenképp a rockos soundot illeti meg az elsőbbség. Az avantgarde és free kirándulások sem hiányoznak – itt mindenekelőtt a több mint tizenhét perces Stump the Panel említendő –, de a zene nagyobbik része azonosítható hangnemekben, rockos ritmusképletekben szól.

Az öt zenekartag produkciójáról, függetlenül attól, tetszik-e nekünk ez a fajta zene, vagy sem, csak felsőfokon nyilatkozhatunk. Brian Marsella billentyűs különösen Fender-zongorán elsőrangú, de a ritmusszekció két beltagja, Trevor Dunn bőgős és Scott Amendola dobos játéka is elsöprő lendületű. Utóbbi gyakran él olyan metálos beatekkel, melyek az efféle zenei amalgámhoz nagyon illenek. Cyro Baptista ütős tevékenységét nehezebb megítélni, mert egy olyan zenekarban, ahol gyakorlatilag mind a hat együttestag használ elektronikát, nem mindig könnyű eldönteni, ütős vagy csak ütőket idéző elektromos effekteket hallunk. Skerik szaxofonja csak időnként kapcsolódik bele a hangzásba, de a fúvós pontosan érti e zene lényegét, úgyhogy szólóit kevéssé cizellálja individuálisra. A szaxofonos részek funkciója gyakran olyasféle színezés (ld. a Headdress című számban), mint Dick Parry játéka a Pink Floyd Us and Them című híres darabjában vagy Evan Parker közreműködése a már említett Passage to Hades-en.  

Az energiabombára emlékeztető zene (szinte hihetetlen, hogy ez a szextett korábban még sose játszott együtt) a lemez végére lehiggad: a hosszú A Place On The Moon és a záró Passed Down az együttes lírai oldalát mutatja be. Utóbbiba egy kis keleties tónus vegyül, és Cline gitárja szinte úgy szól, mintha szitár volna.

Blue Note, 2020

 

  1. Segunda
  2. Beam/Spiral
  3. Nightstand
  4. Stump the Panel
  5. Headdress
  6. Princess Phone
  7. The Pleather Patrol
  8. Ashcan Treasure
  9. A Place on The Moon
  10. Passed Down

 

Közreműködik:

Nels Cline: gitár, elektronika 
Skerik: tenorszaxofon, elektronika 
Trevor Dunn: bőgő, elektronika 
Scott Amendola: dob, ütőhangszerek, elektronika 
Brian Marsella: zongora, elektromos zongora, orgona, szintetizátor 
Cyro Baptista: ütőhangszerek, voice

 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
16
Dátum : 2022. szept. 16.
17
Dátum : 2022. szept. 17.
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005