Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
2
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Tóth Viktor Arura Trió – Have No Fear

2021. április 14.

Tóth Viktor hangszerének, az altszaxofonnak, mint a legtöbb jazzben alkalmazott hangszernek, megvan a hallgatók által jól ismert, elérhető és közérthető, valamint a sokkal szűrtebb publikumnak szóló, nyersebb, „underground” tradíciója.

Utóbbit olyan, napjainkban többnyire csak megszállott rajongók, gyűjtők, illetve a témával behatóbban foglalkozó muzikológusok által hallgatott és emlegetett, lemezeken jellemzően kevéssé dokumentált, a jazziskolák tananyagában se gyakran szereplő zenészek határozták meg (néhány szélesebb körben ismert reprezentáns mellett), mint Marshall Allen, Arthur Blythe, Marion Brown, John Handy, Joe Harriott, Noah Howard, Arthur Jones, Byard Lancaster, Prince Lasha, Jimmy Lyons, Dudu Pukwana, Sonny Simmons, James Spaulding, Charles Tyler és Carlos Ward. A Have No Fear merész, alkalmanként „karcos” zenei világa leginkább a fent említettek egyes albumait, vagy még inkább: egyes számait idézi emlékezetünkbe. Nem mintha a magyar muzsikus a felsoroltak bármelyikének soundjához vagy zenei koncepciójához közvetlenül kapcsolható lenne. Az „underground” tradíció általánosságban van jelen a lemezen, bizonyos szerzemények, például a Who Is Like You? vagy az Elsüllyedt városok felépítésében és atmoszférájában, de szintén ott rejtezik az „egzotikus” témaválasztásokban (Ethiopia).

         Mint azt a jelen lemez is bizonyítja, ez az irány, noha elsősorban évtizedekkel ezelőtt igazán aktív, gyakran a polgárjogi harcokhoz kapcsolható ideológiák egyikének jegyében megszólaló afro-amerikai előadókhoz köthető, nem porosodott be az eltelt évtizedek alatt, európai és fehér hangszeresek által is bármikor megújítható jelrendszer, a stiláris vonzalmon túl „csupán” autonóm szellemiség és eredeti hangzás szükségeltetik hozzá, ami Tóth Viktorban és előadásaiban mindig is megvolt. A jazz univerzális nyelve mellett zenéiben megjelent egyfajta kelet- és dél-európai népzenei motivika, ha nem is olyan pregnánsan, mint néhány nála idősebb hazai szaxofonos gyakorlatában, de ahhoz épp eléggé, hogy stiláris és tematikai értelemben elkülönítse albumait amerikai elődei munkáitól. Viszont a zenéjében is fontos nyomokat hagyó távol-keleti metafizikai rendszerek iránti érdeklődése megint olyan jellegzetessége Tóth Viktor eddigi munkásságának, ami kapcsolódási pontot jelent közte és az „underground” angolszászok között. Személyes indiai élményei nyilván megerősítették kötődését e tanrendszerekhez.

         Ahogy én hallgatom, a Have No Fear olyan mérföldkő az altszaxofonos pályáján, amely zenéjének kevésbé a földrajzilag közeli népzenékben fellelhető, sokkal inkább amerikai, illetve szellemi tájékozódásának ázsiai-afrikai gyökereit hangsúlyozza. Az elhangzó darabok, tíz Tóth Viktor-kompozíció, indulati skálájának két végpontján a szenvedély paroxizmusát hirdető torzított/recsegős szaxofon-üvöltés és a szemlélődő-meditatív, leginkább talán zenei padmāsanákként jellemezhető melódiák találhatók. A közepesen hosszú A Little Peace ez utóbbi pólus elsőrangú képviselője, melyet kivételes hely illet meg a kortárs magyar jazzkompozíciók világában. A lemezen megszólaló trió problémamentesen oszcillál a két pólus között, ami egy sajátos, öntörvényű hullámmozgást kölcsönöz a lemez zenéinek. Minthogy nagyon eltérő, első hallásra össze nem illő minőségek egészítik ki egymást, a zenekarvezető muzsikust leginkább csak egy angol oxymoronnal jellemezhetjük: a quiet screamer. Mint ilyen, nem is a felsorolt altszaxofonosokéra, inkább a tenoros Pharoah Sanders világára reflektálnak az új Tóth Viktor-szerzemények, a szinte önkívületig fokozott szenvedélytől a meditatív introspekcióig ívelő görbén elhelyezkedő darabok, valamint például a „köztes” Light Train, mely engem leginkább a Theresa-korszak Sandersének „African hilife”-szerzeményeire emlékeztet, bár elvontabb, súlyosabb azoknál. A számban mintha egyre magasabb regiszterekben játszana az altszaxofonos, majd a középrész zömét egy pompás cimbalomszóló foglalja el. Lukács Miklós és Orbán György teljesítményét végig kifogástalannak érezzük a lemezen.

         Ahogy az Elsüllyedt városok Weöres Sándor nyomán kultúrkritikai pozíciót foglal el a jelenkorral szemben, úgy a lemez végére került The Missing One a régi barát és kolléga, a fiatalon elhunyt Mohay András emlékére szóló gyászzene, de nem a tragikus hangoltságú, hanem a súlyos veszteséget is keleti bölcsességgel elfogadó fajtából. Ez az (ön)gyógyító bölcsesség hatja át az egész lemezt, innen magyarázható a címe is. (Csak zárójelben: a zene gyógyító erejéről Pharoah Sanders is sokat tud, érdemes meghallgatni tőle a hatalmas ívű Healing Song-ot!)
         A Have No Fear-rel kapcsolatos fő kérdés számomra ez: összeegyeztethető-e egymással a két szerep, mely Tóth Viktor játékában megjelenik itt, a szabad improvizatőré és az entertaineré? Más szóval: nem egymást kölcsönösen érvénytelenítő minőségek ezek?
         Számomra nem. Úgy hallgatom e lemezt, mint amelyen a nagyon különböző, de nem ellentmondásos minőségek dialektikája érvényesül. A trió egy korábban már kitaposott úton halad előre, de ismer néhány rejtett csapást is, melyről rajta kívül senki nem tud, de amely végül mégis visszavezeti őket az erdőből kivezető ösvényre.

         Az együttes neve két eltérő archaikus fogalmat jelöl. Arurának mondják egyrészt az Afrikában és Ázsiában honos mombinszilvafa kérgéből nyert illatszert, melyet füstölők készítésére használnak. Másrészt az archaikus görög nyelvben a szántóföldet nevezték így, a szó átvitt értelemben az anyaföldet jelentette.

 

Fonó, 2020

 

  1. Who Is like You?
  2. A Little Peace
  3. Overture for Peace
  4. Brightest Moment
  5. Elsüllyedt városok
  6. Light Train
  7. Ethiopia
  8. Hajnali bús
  9. Moon Illusion
  10. The Missing One

 

Közreműködik: 

Tóth Viktor: altszaxofon
Lukács Miklós: cimbalom
Orbán György: bőgő