Feledhetetlen koncertek: Pocsai Kriszta a harmadik Brit-Magyar Klubközi Fesztiválon a londoni 606-ban 2013. október 10-én

2021. február 21.

2013. október 10-től 12-ig tartott a harmadik brit – magyar klubközi jazz fesztivál, amelyet a Harmónia Jazzműhely szervezett a londoni Magyar Kulturális Központ közreműködésével és – bőkezű magántámogatók segítségével – javarészt finanszírozott is a legendás londoni 606 Clubban.

Külön öröm volt, hogy mivel a londoni klub akkor még nem rendelkezett hangfelvételhez alkalmas berendezéssel, akkoriban ki lehetett sajtolni a költségvetésből az egészen kiváló hangmérnök, Chris Kalcov alkalmazását, aki hajlandó volt baráti áron megoldani a feladatot és maradandó hanganyagot készített a helyszínen. Ezalkalommal Pocsai Kriszta koncertjének felvételeit osztjuk meg a nagyérdeművel. Nem volt szokásom saját rendezvényeinkről tudósítani, de Londonban nem lévén képviselője a magyar szakmédiának, szükség törvényt bont alapon, magamra vállaltam a feladatot. Az eredmény alább olvasható:

Csütörtökön (október 10.) az est első attrakciója Pocsai Kriszta volt, akit Sárik Peti zongorán, Steve Rubie fuvolán, Dave Green bőgőn és Juhász Marci dobon kísért. A csapat magyar részlege nem szorul bemutatásra, de lehet, hogy a helyi erők egy része sem, hiszen a fuvolista-szaxofonos Steve Rubie (civilben a 606 tulajdonosa) tavaly októberben, amikor az ő sztárjai bemutatkoztak a Budapest Jazz Clubban, kis unszolás után, mindhárom este beszállt a jam sessionbe, és egyáltalán nem kellett szégyenkeznie. Emellett vezetője egy brazil beütésű latin-jazz formációnak is, amely Samara néven fut. Dave Green esetében könnyebb lenne összeírni, hogy kikkel nem játszott. Tényleg csak mutatóban, néhány fajsúlyos név az egykori zenésztársak közül: Ben Webster, Coleman Hawkins, Zoot Sims, Sonny Rollins, Buck Clayton és Scott Hamilton, akit néhány éve Budapesten a MÜPA-ban kísért.

Aznap este a 606-ban telt ház volt. Csák János londoni magyar nagykövetnek is sikerült leráznia a diplomáciai szolgálat béklyóit és ott ült a lelkes közönségben. Krisztának olyan erős és egyben gyönyörű, meleg hangja van, hogy az embernek a csontjai is bizseregni kezdenek, amikor meghallja. Legalább is velem ez történt. Két saját szerzeménnyel nyitott, a legutóbbi albumán is fellelhető „Really Tricky”-vel, illetve a latinos „Camino con corazon”-nal. Ez sok énekesnő esetében, aki a kor követelményeit félreértve, úgy érzi, hogy eredeti anyaggal (értsd saját szerzemény) kell előállnia, azonnali zenei harakirivel lett volna egyenlő.  Kriszta egyike azon maroknyi énekesnek, aki komponálni tud, és nem is akárhogy. Dalai megütik az örökzöldek nívóját. Legutóbbi albuma is ennek ékesszóló bizonyítéka (és ez utóbbi megjegyzésért nem kapok tőle osztalékot).

Ezzel együtt, Kriszta volt annyira intelligens, hogy tudja, új közönség előtt a megmérettetés egyik leghatékonyabb eszköze a standard, amelyet mindenki ismer, és melynek előadása során kiderül, mennyire eredeti és ihletett a művész, mennyit tesz önmagából a hozott anyagba. Pocsai Kriszta egyáltalán nem maradt adósa a közönségnek. Hallottunk tőle egy „Mood Indigo”-t, melynek a bevezető része egymagában lenyűgöző volt, de utána a témában olyan érzelmi mélységeket tárt fel, melyeket ennek a számnak az előadásában más énekesnél még nem volt alkalmam megtapasztalni. Az „In Love in Vain” esetében az ember azt hinné, hogy a néhai Sarah Vaughan feldolgozása óta meddő próbálkozás lenne ehhez bárkinek hozzányúlnia, de Pocsai Kriszta esetében ez súlyos tévedés. Ami eddig soha nem tűnt fel nekem, hogy Kriszta milyen nagyszerű zenekarvezető. Pontosan tudja, hogy mit akar, manír nélkül uralja a pódiumot és a zenészek a tenyeréből esznek, no meg persze a közönség is.  Az időzítése (magyarul: time?) csalhatatlan, az intonációja gyönyörű.

Ami a többieket illeti, Sárik Peti teljesen megtáltosodott, kíséretben csodálatos volt, a szólóival pedig hajszálpontosan belőtte azt a terepet, ahol a virtuozitás még nem ízléstelen és a hatásfokozás, melynek ő nagymestere, még nem populista. Steve Rubie-t már a próba közben is nagy elismeréssel hallgatta az est másik csapatából Szakcsi Lakatos Robi és Tony Lakatos.  Steve fuvolája gyönyörűen gazdagította Kriszta énekhangját és szólói is tömör, kifejező konstrukcióknak bizonyultak.  Juhász Marci, a maga finom, diszkrét, érzékeny, hajszálpontos, de ezzel együtt roppant hatásos játékával ideális kísérője az énekeseknek. Kriszta azonban néha úgy beindította a rakétát, hogy Marci olyankor ösztönösen feltárta a benne szunnyadó szenvedélyeket. Dave Green magasztos, rezonáns, robosztus bőgőjátéka az est diszkrét örömeihez tartozott. Hatalmas zenész.

Ma kaptam tőle egy e-mailt (2013 októbere - a szerk.), melynek a következő részét örömmel megosztom az olvasóval: „I loved Kriszta, she has a great feel and sense of time. I'd love to do something with her again sometime.” („Imádtam Krisztát, nagy érzés van benne és nagy az időzítése. Szeretnék még vele valamit játszani a jövőben.”)

A felvételek:

  1. Camino Con Corazon
  2. I’m Gonna Lock My Heart
  3. Mood Indigo
  4. They Say It’s Wonderful
  5. In Love In Vain
  6. Once I Walked In The Sun
  7. I Hear Music
  8. Don’t Get Scared

 

 

Közreműködtek:

Pocsai Kriszta - ének;
Sárik Péter - zongora;
Steve Rubie - fuvola;
Dave Green - bőgő;
Juhász Marci - dob