A technika és az ördög

2020. december 28.

A jazz nemcsak zene, hanem világlátás, életforma és elkötelezettség is. Az Érintő című sorozatban a jazzhez kapcsolódó találkozásaimat és élményeimet idézem fel úgy, ahogyan bennem megőrződtek.

 

Itt ülök gyűjteményem romjai fölött, nem az új kor hajnalán, hanem javában benne, jazzkedvelőként, akinek egy életen át tartó szenvedélyét felülírta, mondhatni annulálta a technika fejlődése.

Willis Conover jazzadásait az 1950-es években sokan recsegő rádiókon hallgatták, s ha tehették, magnóra vették. Eredeti forrásból kincseket gyűjtögettek, abból tanultak, tájékozódtak. Hol vannak ma már azok a szalagok? Hol a magnók?

Aztán a bakelitek (maradjunk ennél). Budapesten még csak csurrantak-cseppentek, külkereskedők és diplomaták hozták be az országba, magánlakásokon hallgatták, majd a körúti antikváriumban horribilis összegekért árusították. A ’70-es években a hátrányosabb helyzetűek és a vidékiek útja az NDK és a csehszlovák kultúra boltjába vezetett, ahonnan hiánypótló Amiga és Supraphon licencfelvételekkel távozhattunk. Na és a lengyel hídfőállás, ahonnan a Polish Jazz sorozat hősként tisztelt muzsikusainak lemezeit és a Jazz Forum aktuális példányát vittük haza boldogan.

A Coltrane-album

Majd beköszöntött a kazettás magnó korszaka. Kevés megtakarított pénzünkön miénk lett az állami üzletekben rajtaütésszerűen feltűnt japán Pioneer CT 506 (ma is ezt használom), amivel átmásoltuk, és a végtelenségig hallgattuk barátaink lemezeit. Kevés a magas hang, de ki törődött vele! Most, a vírusjárvány bénító hónapjaiban digitalizálni kezdtem kazettáimat. Évek óta nem nyúltam hozzájuk. Jó néhány nem állta ki az idő próbáját, nyávog a szalag, fájó, de kukában a helye. Emlékszem, milyen izgalommal fedeztem fel, kölcsönöztem ki, másoltam át sok tucat CD-t (és borítót) londoni könyvtárakból a ’90-es évek elején. Azóta sok minden megvan bakeliten és CD-n. Hiába volt?

A Dresch Quartet első kazettájának kézi sokszorosítású fedőlapja. A győri Jazz Studium módszertani kiadvány zenei melléklete, 1987

És a videókazetták. Műsorosak, és azok, amelyekre a televíziók adásait rögzítettük vagy mások felvételeit átmásoltuk. Már nem csak hallgattunk, hanem néztünk is. Számozott rendben, gondosan listázva sorakoznak a polcokon, három lejátszó évek óta várja, hogy újra használatba kerüljenek. Mellettük a DVD-k, kisebb számban, amelyeket a még tökéletesebb képet adó, ám de megfizethetetlen blue ray lemezek váltottak fel. Ingyen vagy csekély havi előfizetésért mind kényelmesen elérhető a világhálón.   

Jött a CD a ’80-as évek közepén. Forradalmi újítás. Minden más alapokra helyeződött: a formátum, a kiadási gyakorlat. Zsebben vihettük magunkkal a zenéket. A kiadók nem haboztak, azonnal lecsaptak a lehetőségre: a polcokról soha nem látott felvételek kerültek elő, a teljesség igényével fellépő kiadványok jelentek meg a boltokban, amelyek, mint a hirdetések sugallták, egyetlen gyűjtő állományából sem hiányozhatnak. Sok-sok trükk: korábbi bakelitek anyaga egy-egy alternatív felvétellel kiegészítve, javított változatban került piacra, hogy birtokolni kelljen. Így történt, hogy sokan megkettőzték bakelitállományukat, vagy, a kor szavának engedelmeskedve, CD-re cserélték gyűjteményüket. Talán ma is bánják.

Ám idővel hangjukat hallatták a hifisták. Hogy a CD csak egy műanyag korong, a kísérőfüzeten minden kisebb, alig olvasható, különben sem úgy szól, mint a bakelit. Hangzása hideg és fémes, ellentétben annak meleg és puha megszólalásával, még ha recsegett is. Hiába, győzött a praktikum: a CD egy órányi anyagot képes tárolni, nem kell húsz percenként fordítgatni, óvni, mint a bakelitet, és egyébként is, a modern kor eszköze.

(Ne felejtsük: a ’90-es években felbukkant a minidisc is. Magyar neve nem született, a kiváló tömörítésű fejlesztés zsákutcának bizonyult. Másodkézből ma is forgalomban vannak asztali és hordozható készülékek, használt és új lemezek. Adattárolásra kiválóan alkalmazhatók.)

Minidisc, házi felvételekkel

Folytatódott a miniatürizálás, a digitális technika gyufásdoboz méretű MP3 lejátszókban tette lehetővé a zenehallgatást. Diadalmaskodott a mennyiség: kellő tömörítéssel több száz felvétel is elfért a parányi készülékeken. Ám idővel a minőség hívei sem hagyták magukat: olyan lejátszók készültek, amelyekről nagy felbontásban, szuper hangminőségben szól a zene.

Hi-Res MP3 lejátszó. Kínai.

És itt vagyunk az új évezredben, a streaming korában. Ami végképp kiütötte a CD-t a nyeregből. Magyar megfelelője ennek a szónak sem akad, ám annál többen élnek vele. Nincs szükség többé fizikai hordozókra, minden a világhálón zajlik, és a mobiltelefonban egyesül: beszélgetés, adat, zene. Ez a file-ok világa, élőben vagy letöltve, zenék milliárdja vált hozzáférhetővé, csak egy fülhallgató szükségeltetik hozzá. Hanghűség? Kit érdekel? Teljesítmények? Életművek? Ki foglalkozik vele?

Az ember igyekszik, mi mást tehet, hogy lépést tartson a korral. Beadtam a derekam, összevontam a készülékeket, és olyan mobiltelefonra tettem szert, amelyről hi-fi minőségben hallgathatok zenéket. Mi több, előfizettem az egyik megosztóra is. Havi kevés pénzért jó minőségben hallgathatok több ezer lemezt, pótolandó a hiányokat. Na, és az újdonságok: nem kell többé hanghordozókat vásárolnom. Itt megálltam. Szembe jött velem a kérdés: jó ez nekem? Valóban ezt akarom? Ami szól, nem az enyém, ha felmondom az előfizetést, megszűnik a szolgáltatás. Mi lesz a gyűjteményemmel? Kell-e még, hogy a zene fizikai hordozókon a tulajdonomban, a birtokomban legyen?

Itt van Miles Davis. Millió lemezváltozat és kiadás. Sok dollárért Amerikában megvásároltam a Columbia kiadó exkluzív, dobozos sorozatát: Gil Evans, az első, majd a második kvartett, a Jack Johnson, a Bitches Brew és társaik. Grammy-díjas borítók, tartalmas kísérőfüzetek. Vagy Coltrane fém- és műbőrkötésű, kihajtható, The Classic Quartet című soklemezes albuma. Gyönyörűségek. Forgatom, babusgatom, időnként meghallgatom őket. Pár éve a lemezkiadás csúcsteljesítményeként mutattam fel egyetemi hallgatóknak; nem voltak meghatódva tőle.

Lehet, hogy ezek az albumok rajta vannak-e a megosztón. Utóbb fapados változatban is megjelentek. Mindegy. Soha nem első kiadásokat, hanem zenéket gyűjtöttem. Ülök a szobámban, előttem és mögöttem lemez-, kazetta-, minidisc- és CD-gyűjteményem. Életem része. Mindenkori kevés pénzem jó hányadát rájuk költöttem, mint oly sokan, a jazz szerelmesei. Nem beszélve az időről és a szenvedély energiahányadosáról. Nos, mi végre? Gyermekeim, unokáim nem hallgatnak jazzt; ha valamit, akkor a mobiltelefonjukon.

Mint újabban olvasható, a streamingelés a zenehallgatási szokásokkal együtt a zene előállításának gyakorlatát is átalakítja. Már nem kellenek kiadók, az interneten mindenkiből lehet sztár. A naponta új termékekkel bővülő piac elnyeli azokat az előadókat, akik egy-másfél évenként jelentkeznek új lemezekkel. A figyelem ébren tartása érdekében a popzene ügyeletes kedvencei gyakoribb, akár havi megjelenésekre álltak át. Egy-egy dallal. Már nálunk is akad erre példa a Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint duó kezdeményezésében.

És a jazzlemezek? A negyven perces bakelitek vagy a hatvan-hetven perces CD-k egységként, megkomponált művészi alkotásként értelmezhetők. Vége? Lehetséges tartalmukat hetenkénti bontásban csöpögtetni a világhálón?

Nem tudjuk, mit hoz a múlt.

A mutatók szerint lassan, de visszatérőben van a bakelit. Kemény anyagon, jobb minőségben, nagyrészt múltba tekintő, tehetős fiatalok kedvteléseként. Úgy legyen. Ha már előtérbe kerül a hangzás minősége, előbb-utóbb a zene sem lesz másodlagos szempont. Ami kedvezhet a jazznek.

A jövő (?) Régi felvételek új kiadása 180 grammos bakeliten.

Van remény?