Print this page

A lord és a jazz

2020. szeptember 11.

A jazz nemcsak zene, hanem világlátás, életforma és elkötelezettség is. Az Érintő című sorozatban a jazzhez kapcsolódó találkozásaimat és élményeimet idézem fel úgy, ahogyan bennem megőrződtek. 

Earl of Winchilsea and Nottingham. Egy igazi lord a brit felsőházból. A londoni magyar nagykövetségen ismerkedtünk meg 1992 őszén. Pár nappal azelőtt foglaltam el állomáshelyemet a magyar nagykövetség kulturális attaséjaként. A kollégák mutattak be neki egy fogadáson azzal, hogy van itt egy lord, akinek Széchenyi-vér is csörgedezik az ereiben, ráadásul jazzkedvelő.

 Chris Finch-Hatton (balról) londoni lakásunkban 

Hivatalos neve megjegyezhetetlenül hosszú volt: Christopher Denys Stormonte Finch-Hatton – de már az elején azt javasolta, hogy szólítsam Chrisnek. Apja Christopher Finch-Hatton, anyja Gladys Széchényi Sárvár-Felsővidék, de anyai nagymamája révén az amerikai Vanderbilt családhoz is kapcsolódott. Ő volt a 16. Earl of Winchilsea és a 11. Earl of Nottingham, már ha ez a cím értelmezhető Magyarországon. Közvetlen, kedves embernek ismertem meg, akiből az előkelő származás ellenére hiányzott az arisztokratákról feltételezett felsőbbségtudat. Ismétlődő találkozásainkból barátság szövődött. 

A jazzen kívül más polgári szenvedélyeknek is hódolt. Jótékonysági tevékenységként támogatta a nyugat-szaharai népet, rendszeresen szervezett segélyakciókat a térségbe. Rendkívülinek számított, hogy nem a brit konzervatív párt, hanem a liberális demokraták híve és képviselője volt a Felsőházban. Emellett a rendőrök és a taxisok tiszteletbeli szószólójaként lépett fel. Utóbbiak személyes használatra egy igazi, fekete londoni gépjárművet bocsátottak a rendelkezésére. Többször meghívott a Parlament éttermébe, és a közösen elfogyasztott vacsorák után engem is azzal fuvarozott haza.

  A Lordok Háza étlapja

Magyarországhoz fűződő kapcsolatai tevőleges szerepvállalásban öltöttek testet. Többször megfordult az országban, Alice nevű lánya éveken át tanult és dolgozott Budapesten. Szívén viselte és elősegítette a magyar rendőrség reformját. A rendszerváltozást követően baráti kapcsolatokat alakított ki a soproni rendőrkapitánysággal, tanácsokkal látta el őket, hogy elnyomó erőszakszervezetből polgárbarát mentalitású testületté alakuljanak át.

 És a jazz. Egy alkalommal, amikor londoni lakásunkban meglátogatott, fából készült, súlyos hordozható lemezjátszóval állított be. Hozott magával néhány 78-as fordulatszámú bakelitlemezt is, hogy bemutassa működését. A sziszegő alapzaj természetesen megvolt, de a felvételek elképesztő dinamikával szóltak. Mert, hogy ne feledjem, ő a jazz kezdeti korszakának kedvelője és gyűjtője volt, amely időszak számára Duke Ellingtonnal lezárult. Bevezetett a régi brit zenekarok világába, kaptam tőle egy kazettát, amelyre korabeli felvételeket másolt át. A kiváló minőségű anyag ma is gyűjteményem becses darabja. Csakúgy, mint Benny Carter szaxofonos Swingin’ at Maida Vale című, Londonban 1936-ban kiadott lemezének korai példánya, amellyel születésnapomra ajándékozott meg. 

Utolsó angliai évünkben, 1995-ben Somerset megyén áthaladva útba ejtettük kúriájukat South Cadburyben. Az emeletes családi udvarház veretes bútorzatával és a felmenők olajfestményeivel éppen úgy nézett ki, ahogyan az egy arisztokrata fészektől elvárható. Azzal a különbséggel, hogy az udvaron fekete londoni taxi állt, a garázsban pedig Bentley helyett a tulajdonos másik gyűjtőszenvedélyének tárgyai, angol és amerikai rendszámok sorakoztak katonás rendben.

 South Cadbury. A ház, a gazda és a taxi

Miután hazajöttünk Magyarországra, rendszeresen leveleztünk egymással. 1996-ban családjával körutat tett Északkelet-Magyarországon, és szerét ejtette, hogy meglátogasson bennünket Debrecenben. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. 1999-ben feketeszalagos levél értesített váratlan haláláról. A sors hatvanhárom évet szánt a bohém, melegszívű angol lordnak.

Fotó: Turi Gábor