Print this page

Gasztronómia és jazz

2020. máj. 12.

A jazz nemcsak zene, hanem világlátás, életforma és elkötelezettség is. Az Érintő című sorozatban a jazzhez kapcsolódó találkozásaimat és élményeimet idézem fel úgy, ahogyan bennem megőrződtek. 

Nem állítom, hogy közel áll hozzám a szakácsművészet; tudásom határai, ahogy mondani szokás, a rántotta készítéséig terjednek. Egyszer azonban valahol, vélhetően Amerikában, olyan könyvre bukkantam, amelyik a jazzmuzsikusok főzési szokásait mutatja be. A címe: Jazz Cooks. Portraits and Recepies of the Greats. Némi töprengés után megvásároltam; nem feltétlenül a téma iránti olthatatlan kíváncsiságom, hanem Gárdonyi László miatt, akinek neve a megszólaltatott muzsikusoké között szerepelt.

 

A puhafedelű, mélynyomó papíron készült, 220 oldalas, meglehetősen súlyos könyvet 1992-ben New Yorkban adták ki. A két szerző Bob Young és Al Stankus, a portréfotókat Deborah Feingold készítette. Nincs minden muzsikusról illusztráció, a Gárdonyié is hiányzik; feltételezem, ahogy a lehetőségek adták. A szerzők csaknem két évig gyűjtötték az anyagot, bevallásuk szerint voltak muzsikusok, mint Art Blakey vagy Stan Getz, akik elhunytak, mielőtt szóra bírhatták volna őket; míg mások, így a közismerten kiváló szakács hírében álló Ella Fitzgerald vagy Johnny Griffin, elzárkóztak a megkeresés elől. A lista így is rendkívül impozáns, elég, ha csak Dizzy Gillespie, McCoy Tyner, Sonny Rollins, Wynton Marsalis, Milt Jackson, Dave Brubeck, Don Cherry, Abbey Lincoln, Arthur Blythe, Clark Terry vagy Max Roach nevét említem. Ilyen társaságba került a magyar zongorista, akkor már a bostoni Berklee College of Music tanáraként.

 

Mi célja lehet egy ilyen kiadványnak, és vajon miért állt kötélnek a felkért háromszázból kilencven muzsikus, hogy életük eme rejtett, személyes oldaláról nyilatkozzanak? A választ a legszemléletesebben Joe Henderson adja meg, aki azt mondja, a zenészeknek ugyan a hangok a legfontosabbak, de minden hang sok előzményt foglal magába. Wynton Marsalis úgy fogalmaz, hogy a jazzmuzsikusoknak függetlennek és önellátónak kell lenniük, különben nem tudnak megfelelni a közönség és a társadalom elvárásainak. Hozzászoknak, hogy sok mindent maguknak kell megcsinálniuk, s ebbe a főzés is beletartozik. Vannak kényszerhelyzetek: Stanley Turrentine az 1950-es években szállodai szobájában tanult meg főzni, mert az étterembe nem engedték be a színes bőrűeket. A diktatórikus Lengyelországban élő Adam Makowicz zongoristában olyan erősen munkálkodott a jazz iránti elkötelezettség, hogy az éjszakákat egy klubban a zongora alatt töltötte, és takarítást vállalt az élelemért.

 

Zene, életmód, táplálkozás mélyebb összefüggései kapcsolódnak össze a könyvben, amely a muzsikusok rövid életrajzát olvasásra, kedves receptjeiket elkészítésre, fontos lemezeiket meghallgatásra javasolja. A szerzők hangszerek szerint csoportosították az alanyokat: fafúvósok, rezesek, ütőhangszeresek, húros hangszeresek, billentyűsök és végül énekesek szólalnak meg a lapokon. Hogy mit ajánlanak? Néhány példa a fejezetekből: Branford Marsalis a harcsafiléért rajong, Art Farmer az uborkalevest szereti, Louis Bellson a fűszeres spagettiért él-hal, Ray Brown japán módra grillezett, konyakos osztrigát készít szívesen, Les McCann a puddingos tortára esküszik, Shirley Horn pedig sörrel készített marhasültre szavaz. Mindegyik recept köré szellemes magyarázatot fűznek a muzsikusok.

 

És Gárdonyi László? Jelenléte meglepő, hiszen a könyv megjelenésekor még csak kilenc éve tartózkodott az Egyesült Államokban. Életútjának vázolásakor a szerzők megemlítik, hogy a többi szocialista országénál puhább magyarországi diktatúrában elismert muzsikussá vált, előadásmódja és zenéje jazz-, klasszikus- és világzenei hatásokat mutat. Életfilozófiáját buddhista hite határozza meg, számára a jazz a legnagyobb dolog, ami a művészt hozzásegíti egyéniségének kiteljesítéséhez. Sok muzsikussal ellentétben élvezetét leli abban, hogy utazásai és fellépései során különböző konyhák ételeit kóstolhatja meg. Visszafogottan diétázik, kevés húst, sok halat, zöldséget és csirkét eszik. Otthon többnyire a felesége főz, de időnként ő is nekiáll tésztát vagy paprikás csirkét készíteni. Már ki is találhatjuk, hogy az olvasók figyelmébe az utóbbi receptjét ajánlja - kedvencét a szerzők híres magyar ételként mutatják be, amely a paprikától kapja sajátos ízét.

Fotó: Turi Gábor