Biztonságpolitika és jazz

2020. március 28.

A jazz nemcsak zene, hanem világlátás, életforma és elkötelezettség is. Az Érintő című sorozatban a jazzhez kapcsolódó találkozásaimat és élményeimet idézem fel úgy, ahogyan bennem megőrződtek. Az alábbi történet a jazzhez nem közvetlenül kapcsolódó epizód Amerikai jazznapló című könyvemből, amelyben a jazz városai között külön fejezet szól Kansas Cityről.

Sosem gondoltam volna, hogy nem a jazz, hanem a NATO miatt jutok el Kansas Citybe. A katonai szervezethez a néhai Truman elnök húsz kilométerre fekvő szülővárosában, Independence-ben ünnepélyes ceremónia kíséretében csatlakozott Csehország, Lengyelország és Magyarország 1999. március 12-én. Az aláíró külügyminisztereken kívül magas rangú külügyi és honvédelmi vezetőkből álló küldöttség és jó néhány újságíró akkreditáltatta magát a szigorú biztonsági intézkedések közepette lezajlott aktusra.

A magyar tudósítók jelenléte szükségessé tette, hogy a nagykövetség munkatársaival én is a poros közép-amerikai kisvárosba utazzam. A közhelyes jelző ezúttal pontosan fedi a valóságot, mivel a Kansas Cityvel összenőtt településnél szürkébbet, fantáziátlanabbat európai nem igen tud elképzelni. Szétszórtan elterülő, igénytelen faházak, raktárépületek, reklámhordozók, egymást alul s felül keresztező autópályák; nem véletlen, hogy Albright külügyminiszter asszony ki sem ejtette Independence nevét, hanem végig Missouriról (az államról, amely nem ő) beszélt a ceremónián.

A menetrend szerinti repülőgéppel érkeztünk, felvettük a bérelt kisbuszt, és a helyszínre, a puritán külsejű  Truman-könyvtárhoz siettünk. Az elnöki könyvtárak – amelyeket vagy már létező, vagy, mint itt, erre a célra kialakított épületben helyeznek el – kutató- és zarándokhelyek, amelyekben az ország vezetőinek hagyatékát, a velük kapcsolatos dokumentumokat helyezik el, és még a Fehér Ház nevezetes ovális szobájának mását is kialakítják és berendezik bennük az elnök által használt bútorokkal.

Három csatlakozó állam és a házigazdák; biztonság, protokoll, sajtó, nyüzsgés, lázas készülődés – végtére is, nem mindennapi esemény a világ legnagyobb katonai szervezetének bővítése egykori kommunista országokkal. Az ünnepség előtt bejártuk az épületet, de az aláírási procedúrára csak érvényes belépővel lehetett bejutni. Határidő után regisztrált kísérőként nem voltam erre jogosult; többszöri kérésemet az amerikai protokollosok – a forma az forma – rendre elutasították. De nem azért érkeztem a feledhető adottságú Independence-be, hogy zártláncú televíziós közvetítésben szemléljem az eseményeket. Az épülettel szemközti tornateremben rendezték be a sajtóközpontot, ahol a tudósítókkal magam is tartózkodtam. Mint kiderült, maradt egy gazdátlan sajtóbelépő, amelyet az újságírókkal foglalkozó hölgy – protokollos kollégái merev elzárkózásáról mit sem tudva – készséggel a rendelkezésemre bocsátott.

A négy külügyminiszter az aláírási ceremónián

Nyakamban a bilétával már jogosult voltam a belépésre, sőt, útitársként magammal vittem Megyesy Jenő denveri tiszteletbeli konzulunkat is, aki, késői meghívottként, hasonlóan kirekesztődött volna a történetből. A beléptetés rendje fölött őrködő helyi önkéntesek – nyugdíjas pedagógus hölgyek; ne feledjük, még 2001. szeptember 11-e előtt voltunk – sorfala közt, szorosan mögöttem a vendéggel, bevonultunk a tagországok zászlóival fellobogózott előadóterembe, és leültünk a sajtónak fenntartott utolsó sorokban. Az 1956 óta Amerikában élő, tisztes állampolgárként rendhez, fegyelemhez és korrekt eljárásokhoz szokott konzulunkat láthatóan zavarta a behatolás nem éppen szabályszerű jellege, és attól is tartott, hogy elfoglalja valaki helyét. A magyar közmondással igyekeztem nyugtatni, miszerint nincs olyan szénás szekér, amire egy tű ne férne fel. A számítás bevált, a százharminc székből végül mintegy száz talált gazdára; a meghívottak egy része nem élt a lehetőséggel.

Az amerikai biztonság kemény falán huszáros rést ütve így lettünk részesei az ünnepi eseménynek, amely a tervezettek szerint, rendben lezajlott. Az aláírásokra pecsét került, a külügyminiszterek emelkedett beszédekben méltatták a nap jelentőségét. A termen átsuhant a történelem angyala, majd néhány tiszteletkör után letelepedett az előcsarnok ünnepi ebédhez megterített asztalaihoz. (1999)

Egyedi dokumentum: a csatlakozás műsorfüzete a külügyminiszterek aláírásával. A képek itt jelennek meg először.

 

Fotó: Turi Gábor